Ami aktuális, az felnagyítódik, közelnézetből elvész a perspektíva, ami egy évvel ezelőtt volt, az összezsugorodik és eljelentéktelenedik. Ez az írás a szakmai amnézia, az optikai csalódás és az összefüggések szétszakítása ellen szól. Amellett érvelek, hogy a gazdasági növekedés mai visszaesése alapvetően az elmúlt évek fiskális politikájának a következménye. A pillanatnyi növekedési teljesítmény csak annak figyelembevételével értékelhető, hogy a korábbi növekedési ütem megőrzése és az államháztartás rendbetétele egyidejűleg nem teljesülhetett. Egy rosszul végrehajtott kiigazítás persze okozhat nagyobb visszaesést annál, mint aminek a múlt miatt mindenképpen be kell következnie. Ezért teljesen helyénvaló az a kérdés, hogy volt-e más út, lehetett-e volna más tartalmú, kisebb növekedési veszteséggel járó korrekciót megvalósítani. És természetesen lehetnek a növekedés mostani visszaesésének a kiigazítási csomagtól (és a korábbi fiskális politikától) független, jóval távolibb, strukturális eredetű - például a munkaerő-szerkezet előnytelen átrendeződésével, az erőtlen beruházási tevékenységgel, a tőkekivitel újonnan tapasztalt megemelkedésével, a világméretű tőkeáramlás regionális irányainak eltolódásaival összefüggő stb. - okai is. Ezek az általánosabb okok - ha fennállnak egyáltalán - csak tizedeket módosíthatnak a növekedési ütemen, és nem sokkszerűen fejtik ki hatásukat. Ez az írás alapvetően a közelmúltban végrehajtott fiskális kiigazításra vezeti vissza a növekedés lefékeződését.

Megkísértett megrázkódtatás

A nagyfokú államháztartási túlköltekezés következményeit elég hasonlóan ítélték meg a közgazdászok 2006 nyarán és azt megelőzően is: fenntarthatatlannak tartották a gazdasági fejlődés akkori pályáját. A fenntarthatatlanság gyakorlati nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a növekvő egyensúlyzavarok miatt a befektetők előbb vagy utóbb túlzottnak ítélik a vállalt kockázatokat, amit eleinte csak - a megnövekedett kockázatokat ellensúlyozandó - az elvárt hozamok megnövekedése, majd tömeges tőkekivonás, annak hatására pedig valutaválság, felugró kamatszint, végső soron pedig a gazdasági növekedés összeomlása követ.

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor - 2006 tavaszán vagy már hónapokkal korábban - ismerték fel a politikai döntéshozók, hogy alapvető gazdaságpolitikai fordulat nélkül ez a piaci megrázkódtatás bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Ezt megelőzendő, az államháztartás egyensúlyzavarainak gyors javulását ígérő intézkedéseket léptettek életbe, másfelől a remélt javulás konszolidálása és továbbvitele érdekében - az egészségügy, oktatás, államszervezet területén - alapvető reformokat helyeztek kilátásba. A meghozott intézkedések többszöri változtatásaiból, a szemmel láthatóan siettetett előkészítésből azt gyaníthatjuk, hogy ez a bizonyos felismerés nem sokkal a tényleges cselekvés előtt születhetett meg.

2006 nyarán az államháztartási hiány 11-12 százalék körüli mértéket ígért, az ország finanszírozási szükséglete a nemzetközileg elfogadhatónak tartott mérték többszörösére rúgott, a gazdaságpolitika szavahihetősége megszűnt stb. Ilyen feltételek mellett a piacok megingása bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna. A kormány az utolsó pillanatban cselekedett. De cselekedett, és rövid habozás után a piacok és az EU bizalmat szavaztak a meghozott intézkedéseknek.

Valamit valamiért

A kiigazítás tartalmilag két eltérő szakaszra bomlik, amelyek között időbeli átfedés van. Az első szakaszt a rövid távú egyensúlyjavító intézkedések jelentik, amelyeket a második szakasz strukturális reformjai követnek. A 2008. évi költségvetésben foglalt intézkedésekkel az első szakasz lezárul. A reformszakasz most - pontosabban az egészségügyben 2006 őszén életbe léptetett változtatásokkal - kezdődik.

Az első szakasz egyensúlyjavító intézkedései eredményesek. A kormány rövid távú hiánycsökkentő programja ebben az évben biztosan túlteljesül. A 2007-re célul kitűzött 6,8 százalékos GDP-arányos hiány egyre nagyobb valószínűséggel 6 százalék alatt marad. A tervezettnél jobb pozíciót jelentős részben a társadalombiztosítási bevételek túlteljesülése - és részben a tervezettnél gyorsabban csökkenő mértékű gyógyszertámogatás - okozza. Miközben azonban a kiigazítási program intézkedései javították az egyensúlyt, lefékezték a növekedést. Az adóterhek növelése, a közszféra bérbefagyasztása, a szabályozott árak növelése negatívan hatottak az összkereslet alakulására, a termelési költségek magasabb adóterhelésból fakadó emelkedése pedig a kínálati oldalt gyengítette. De a gazdaság kifehérítése terén elért, nagyon üdvözlendő eredmények is inkább negatívan hathattak a növekedési teljesítményre. A kifehéredés folytán a kimutatott jövedelemből több, az eltitkoltból kevesebb lesz. Az újonnan befizetett járulékok azonban valamilyen osztozkodási arányban a munkavállalók és a munkaadók jövedelmét terhelik, s ily módon a magánszektorban keresletkiesést, illetve költségszint-növekedést okozhattak.

A növekedési ütem visszaesése nem meglepetés, a terápia negatív mellékhatása ismert volt a program kidolgozásakor, az előirányzatok eleve 1,5 szálalékponttal alacsonyabb ütemmel kalkuláltak. Makrogazdasági tekintetben a növekedés visszaesése az az ár, amit az egyensúlyjavításért fizetni kell. Ez mintegy 400 milliárd forintnyi jövedelemkiesést, a reálgazdasági felzárkózási folyamat elhúzódását, térségi versenypozíciónk romlását jelenti. Az egyes munkavállalókat, társadalmi csoportokat érintő hatásokra itt most nincs mód kitérni. De a felvillantott makrogazdasági következmények is kifejezik, hogy milyen súlyos helyzetben volt a magyar gazdaság egy évvel ezelőtt, ha a rendbetétel ilyen terhekkel jár. A válságot akkor megúsztuk, de most drágán fizetünk a korrekcióért.

Volt-e más út?

Azok, akik szerint a kiigazítás alapvetően tévúton jár, azzal érvelnek, hogy rossz a program szerkezete, bevételnövelés helyett elsősorban kiadáscsökkentésre kellett volna alapozni. Azt állítják, hogy rövid távú politikai megfontolások hatására a kormányok könnyen lemondanak az egyensúlyjavítás során szerzett többletbevételekről. És ez nálunk is így lesz. Én úgy látom, hogy ez a bírálat túlzottan leegyszerűsítő.

A visszafordíthatóság eleve nem csupán a bevételoldali intézkedéseket fenyegeti. A nyugdíjkiadások megnyirbálásával megvalósuló egyensúlyjavítás esetén, választásokhoz közeledve, lehet olyan intézkedéseket hozni, amelyek visszaadnák a korábbi megtakarítás egy részét vagy egészét. Másrészt, nem minden bevételnövekedés rövid életű. A kifehéredésből származó többletbevételek például nem azok. Nem valószínű, hogy változatlan körülmények között a ma munkaviszonyt létesítő feketemunkások holnap ismét illegalitásba vonulnának. Az egyensúlyjavulásnak egyes elemei jobban, mások kevésbé vannak kitéve a fiskális fegyelmet feláldozó politikai szándékoknak. De ez a kitettség nem szigorúan a bevételekhez vagy a kiadásokhoz kapcsolódik. Az a fajta egyensúlyjavulás lesz tartós, amelyben kisebb az eseti, egyedi intézkedések - legyenek azok bevételi vagy kiadási típusúak - szerepe, és nagyobb az intézmények, rendszerek, működési módok átalakításával elért javulásé. Megkezdett reformokat is le lehet állítani. Csak nehezebb, mint egy adókulcsot leszállítani, vagy a gázárak emelkedésétől megvédeni a háztartásokat. Ezért megítélésem szerint nem az a kiigazítás igazi szerkezeti kérdése, hogy milyen a bevételnövelő és a kiadáscsökkentő intézkedések aránya, hanem az, hogy milyenek az arányok az eseti, egyedi korrekciók és a mélységi, reformjellegű átalakítások között. Reformok nélkül a kiigazítás kudarcra van ítélve. Ha nem következik be a nagy ellátórendszerek működésének racionalizálása, akkor a célul kitűzött egyensúlyjavulás csak olyan mértékű további megszorító - bevételnövelő és kiadáscsökkentő - intézkedésekkel volna lehetséges, amelyek minden bizonnyal a társadalmi tűrőképesség határain kívül esnek, és ilyen értelemben fenntarthatatlanok.

Amikor a visszarendeződéstől féltjük az egyensúlyjavulást, nem "bebetonozni" akarjuk az egyes intézkedéseket. Egyes bevételnövelő lépéseket nem politikai, hanem józan gazdasági megfontolások alapján is csak meghatározott ideig célszerű fenntartani. Minél hosszabb ideig vannak érvényben a megemelt adó- és járulékkulcsok, a különadók, annál hosszabb ideig konzerválódik az alacsony növekedési ütem. Az adócsökkentés időzítése kulcskérdés. Ha túl korán kerül rá sor, elmarad a várt egyensúlyjavulás. Ha túl későn, indokolatlan növekedési veszteségek keletkeznek. Akkor jön el a megfelelő pillanat, amikor már nem csupán elégséges mértékű, hanem elég szilárd is a megvalósult egyensúlyjavulás.

Egy kiadáscsökkentésre alapozott kiigazítás a növekedési hatások szempontjából sem ígér feltétlen jobb eredményeket. Nem változik automatikusan az összkereslet szintje, ha adott mértékű egyensúlyjavulás bevételnövelés helyett kiadáscsökkentés révén valósul meg. Ha adóemelés helyett pl. a nyugdíjkiadások megkurtítása csökkenti a deficitet, akkor az aktív foglalkoztatottak kereslete nem változik, változik viszont a nyugdíjasoké. Éppen annyi nyugdíjaskereslet esik ki, mint amennyivel az adott mértékű deficitcsökkentéshez szükséges adóemelések visszavetik az aktív foglalkoztatottakét. Nem az összkereslet, hanem annak szerkezete változik. Ezért a bevételnövelés és kiadáscsökkentés között inkább az a politikai választás húzódik meg, hogy melyik társadalmi csoport viselje az egyensúlyjavítás terheit.

Létezik olyan koncepció is, amely szerint megvalósítható a növekedés őrzése és az egyensúly egyidejű javítása. Az adó- és járulékcsökkentés jelentené ezt a csodaszert, aminek alkalmazására 2006 tavaszán és talán azóta is volt és van kezdeményezés. A képlet egyszerű: az alacsonyabb adókulcsok mellett egyrészt csökken az adóeltitkolás (többen fizetnek kevesebb adót), másrészt a költségterhek mérséklődése növeli a gazdasági aktivitást, ami többletbevételt generál. Az adókulcsok mérsékléséből fakadó bevételkiesés és a nagyobb fizetési hajlandóságból, továbbá jövedelemtöbbletből fakadó bevételnövekedés egymáshoz viszonyított arányát azonban lehetetlen megbecsülni. Az adó- és járulékcsökkentések révén a növekedés élénkülése bizonyára bekövetkezne, csak az államháztartás bajainak csillapulása nem következik be teljes biztonsággal. A magyar gazdaság azonban 2006 nyarán nem volt (és azóta sincs) olyan helyzetben, hogy bizonytalan kimenetelű megoldással szabad volna kísérleteznie.

Elkényelmesedés, csüggedés vagy cselekvés

Ha elfogadjuk is azt, hogy a kiigazítás első szakasza sikerrel zárul, a kiigazítás többéves programjának egészére ebből nem vonhatunk le következtetéseket. A végső mérleg a reformszakasz eredményességén múlik. Bizonyos reformok elkezdődtek, de még távol állnak attól, hogy konzisztens rendszer létrejöttéről beszélhessünk. Más területeken még csak előkészítő munkálatok zajlanak. De vigyázni kell: a reform önmagában nem garancia a sikerre. Attól, hogy valami reform, nem feltétlen jó, ésszerű, egyensúlyjavító. Az egészségügyben alapvető változások kellős közepén tartunk, és még nem dőlt el, hogy egy működőképes, hatékonyabb (adott erőforrásokkal magasabb szintű egészségügyi ellátást nyújtó) rendszer van-e felépülőben. A régi leomlott, az új meg látható és érezhető kínnal-keservvel formálódik. Félúton vagyunk. Az mindenesetre biztató, hogy az átalakítás egyik vezérlő elve a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodás megteremtése. A szakembereknek és szakpolitikusoknak már "csak" a tartalommal adekvát formát kell megtalálni. Miközben az egészségügyben minél hamarabb lezárni, más területeken - oktatás, nyugdíjrendszer, államszervezet - elindítani kéne a reformokat.

Most két fő veszély jelentkezik. Az első az elkényelmesedés, amit a vártnál nagyobb egyensúlyjavulás idézhet elő. A reformok történetének magyarországi tapasztalatai azt mutatják, hogy reformokat akkor és addig hajlandók a kormányok beindítani, amíg nagyon muszáj. Ha pedig az elért első kis javulás hatására enged a szorítás, lazul a késztetés. A másik veszély a csüggedés. A reformok érdekeket sértenek, az érdeksérelmek pedig részben gazdasági, részben politikai színtéren keresnek orvoslatot, és esetenként szélsőséges kifejezési formát öltenek. A keserves, hosszadalmas, gyakran meddő küzdelmek és társadalmi konfliktusok hatására esetleg elszáll a megkezdett reformok továbbviteléhez és újak indításához szükséges erő. Az elkényelmesedés és/vagy csüggedés ma már több mint veszély. A kormány által meghirdetett reformütemterv már borult, a szavak puhulnak, kevésbé egyértelműek, kevésbé konkrétak. Kevés hír érkezik az előkészítő munkák állásáról.

Nem árt nagyon egyértelműen tudatosítani: nem befejeződött, éppen csak elkezdődött az államháztartás rendbetétele.