Valóban úgy gondolja, hogy '88-'89-ben nem volt politikus, aki félt a nagy változásoktól, esetleges retorzióktól? És '56 novemberében sem késztetett senkit megszólalásra a félelem? Vagy '46-ban attól, hogy a moszkoviták uralomra kerülnek? Rákosiék diktatúrájukban sem létezett a félelem szó? Csak én éreztem anyám félelmét 44-ben, amikor ismerős asszonnyal találkoztunk, aki idegesen fogta velem egykorú két lánya kezét? Sárga csillagot viseltek. Most tudtam meg Elnök úrtól, hogy nem is lett volna jogom félni, mint ahogy most sincs. És az én hangomat nem, csak azokét hallja meg, csak azokét "akik valóban félnek, (...)akik célpontjai és elszenvedői voltak a faji megkülönböztetésnek és üldözésnek, akiket halálra szántak..." Én nem voltam célpont. Általában a magyarokra csak később került volna sor, mint alantas fajra.

Persze elképzelhetetlen, hogy a következő 2o-3o évben (messzebb aligha láthatunk) a nácik bárhol is érvényesítsék fajirtó törekvéseiket. Tehát nyugodtan hallgassunk? Engedjünk utat nekik? És a nosztalgiának történelmünk leggyalázatosabb korszaka iránt. Nem kell féltenünk társadalmunkat a nácizmus halálos mérgétől, ha nem a gázkamrákba ejtett Ciklon-B az.

Elnök úr talán nem tudja, mit jelent félelemben élni, hiszen Szálasiék vérengzését, sőt a Rákosi korszak legsötétebb éveit is gyermekként élte meg. A Kádár rezusimnek sem volt üldözöttje. Talán ebből eredhet kifejezett nyugalma, nyugalomra intése: "amikor a radikális jobboldaltól való félelem napirendre került, tisztázni akarom, hogy a veszély eltúlzását, és ezzel a félelem növelését ilyen káros manipulációnak tartom, és elítélem." Történelmünk tudatában eltúlozható a félelem a radikális jobboldaltól? Persze most is hallottuk azt az egy-két mindent eltúlzó hangot, de az Elnök úrnak a veszély bagatellizálását, a morálisan elfogadhatatlan hallgatást kellett volna elítélnie.

A kérdés: mit tehetünk a nácizmus rémét felidéző félelemkeltők ellen? Elérhetünk valamit? Már nagyon is sokat elértünk: A gárda fekete egyenruhájának megfélemlítő hatását enyhítették a fehér inggel, és az operettbe illő elemek is az újragondolás eredményei lehetnek. És nem a vészharangok kongatása adta nekik a parlagfű irtás és véradás ötletét? És nem a veszély fölidézése - "eltúlzása" - vette rá egyházi iskolák igazgatóit, hogy ne engedjék be a gárdista toborzókat?

Halottuk: "megváltoztak a történelmi körülmények, nincs veszély" Minek a veszélye nem létezik? Nem kell félnünk a radikális jobboldal növekvő agresszivitásától? Attól sem, hogy valakit lezsidóznak, lecigányoznak? Szólásszabadságomtól az ő szólásszabadságuk nevében fosztanak meg. A parlament előterét meggyalázzák, képviselőinket bántalmazzák, bíráinkat megfélemlítik. Nincs okunk-jogunk -- nem kötelességünk tiltakozni? Elnök úr "meghallja azok hangját, akik valóban félnek". És itt "A holokauszt túlélőinek félelme" kerül szóba. De nem hall meg engem, mert szerinte nincs okom-jogom félni, mert nem vagyok áldozat: nem hurcoltak meg sem a csendőrök, sem Szálasiék (csak később Rákosiék). Ezért kéne hallgatnom? Kuss a nevem?

Mindannyian áldozatai vagyunk a kollektív tudatunkban élő holokausztnak. Senki sem foszthat meg társaslényi-emberi természetemtől, hogy együtt érezzek azokkal, akik Ön szerint is joggal félnek. Fenntartom jogomat az emberi szolidaritásra, a történelem ismeretére és arra is, hogy kimondjam amihez ezek elvezetnek.

A szerző író