"S amint visszafelé méne, mendegéle, / Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle: / Réti farkas fészke volt épen alatta, / Benne két kis kölyke rítt az isten-adta." Bizonyára sokan rávágják e négysoros idézetre: Arany, Toldi. Arról viszont jóval kevesebben tudhatnak, hogy a Toldi születése idején Magyarországon réti farkasként, nádi farkasként emlegetett állat - a kutatások szerint - nem más, mint az aranysakál.

Ez a méreteit tekintve a róka és farkas közötti átmenetet jelentő, Afrikában Kenyáig és Ázsiában egészen Indiáig és Burmáig megtalálható ragadozó (az egyes egyedek testsúlya általában 10-20 kg között változik) őshonos tagja volt a hazai élővilágnak a XIX. század végéig. Létszáma akkor kezdett csökkenni, majd a XX. század első felében fokozatosan eltűnt Magyarországról. Jó fél évszázadon keresztül nem volt nálunk szaporodó állománya, fiatal, kóborló példányokat is csupán négy alkalommal ejtettek el a vadászok.

Az aranysakál balkáni irányból megindult visszatelepedésének kezdete az 1990-es évek elejére tehető, a folyamat pedig nagyjából tíz éve felgyorsult. Mára már nincs olyan nagyobb tájegysége az országnak, ahonnan hiányozna, s mivel vadászható faj, egyre gyakrabban kerül puskavégre is. Mi több, a terjeszkedéséről szóló hírek már nemcsak a szaksajtóban, hanem a tömegmédiában is szaporodnak. A nyár elején több lap hírül adta, hogy elárvult sakálkölykök kerültek a Dráva mellől a szegedi vadasparkba, s egy hónapja sincs, hogy osztrák lapok arról cikkeztek: három fiatal aranysakált látni rendszeresen a Fertő osztrák oldalán.

A régi-új faj felbukkanását és terjeszkedését tudományos módszerekkel nyomon követő hazai kutatók egyike dr. Heltai Miklós, a gödöllői Szent István Egyetem docense; felméréseiket az FVM a vadgazdálkodási alapból rendszeresen támogatja. Az állományfelmérés háromféle módon történik: felhasználják a hivatalos vadászati terítékstatisztikát, kérdőíves felmérést végeznek a vadásztársaságok és az erdőgazdálkodók körében, illetve akusztikus módszerrel is igyekeznek minél több információhoz jutni a sakálok jelenlétéről. Ez utóbbi abból áll, hogy a felmérésre kiszemelt területeken CD-ről hangszóró segítségével sakálüvöltést játszanak le, s az érkező válaszokból, illetve a hangforrást gyakran meg is közelítő sakálok megfigyeléséből jutnak információkhoz.

Heltai Miklós a Népszabadságnak elmondta: a magyarországi sakálpopuláció 90-95 százaléka továbbra is három déli megyénkben, Somogyban, Baranyában és Bács-Kiskunban él, azonban az ország más területein korábban csak szórványos észlelések az elmúlt három évben megszaporodtak. Érdekességként említhető, hogy lőttek már sakált az osztrák-cseh határon, mi több 1993-ban többször figyeltek meg sakálokat Németország Brandenburg tartományában is. A kutató szerint ez azt jelentheti, korábban tévesen gondolták úgy, hogy a sakál vándorlásának természetes határokat szabnak a magashegységek.

A terjeszkedés okaira vonatkozóan csak hipotézisek léteznek. Heltai docens szerint a legtöbb állatfajra negatív hatással van az ember környezetátalakító tevékenysége. Az alkalmazkodni képes fajok azonban egy idő után stabilizálják állományokat, majd újból terjeszkedni kezdenek. A sakál esetében feltehetően egy másik tényező, a tömeges irtó módszerek (mérgezés, csapdázás) betiltása is közrejátszott. A gyomortartalom-vizsgálatok mindenesetre azt mutatják, hogy az aranysakál étlapján nagyjából ugyanaz szerepel, mint a rókáén, azaz zömmel pockokat, kisebb rágcsálókat zsákmányol. Mivel pedig ezekből hazánkban sok van, s az új jövevénynek természetes ellensége nálunk nincs, tartós megtelepedésével lehet számolni.

Az ország összes nagyobb tájegységén megjelent