A hír és a vélemény elkülönítése problémájának több rétege van, és ezek közül csak az egyik, noha talán a legalapvetőbb az, hogy a hírműfajú cikkek ne tartalmazzanak nyilvánvaló értékelést.

A hír és vélemény

Van azonban a problémának egy illékonyabb, nehezebben kezelhető vetülete. Az újságolvasó ugyanabban az újságban olvassa a hírt és a véleményt, és mivel tisztában van a lap irányultságával, könnyen kialakulhat az, akár alaptalan, benyomása, hogy a híroldalak is a véleményoldalakon megjelenő álláspontot szolgálják, tehát nem elfogulatlanok. Nagyon nehéz ez ellen a benyomás ellen küzdeni, és ezért óriási jelentősége van a látszatoknak, a külsőségeknek. A kedves olvasó most éppen egy ilyen, a kellemetlen benyomások kialakítására alkalmas külsőségre hívta fel a figyelmet: azt nehezményezte, hogy a Népszabadság szeptember 8-i számában feltűnően hasonló mondatokkal számolt be a címoldali tudósítás a lengyel szejm önfeloszlatásáról, mint amiket a harmadik oldali ("belsős") publicisztika használt ugyanazon a napon. Őszintén szólva, a két írás ("Végítélet Varsóban", illetve "A szejm feloszlott, a válság maradt") áttanulmányozása után a kritika nem tűnik megalapozottnak. Kétségtelen, mindkét cikk tartalmaz minősítő kifejezéseket (a Lengyel Családok Ligáját mindkettő nacionalistának, az Önvédelem nevű pártot mindkettő populistának nevezi), de az ilyen, a szereplők politikai irányultságára utaló címkék használata aligha elkerülhető, ráadásul itt olyan minősítésekről van szó, amilyeneket a magyar és a nemzetközi sajtó széles körben használ a két szervezettel összefüggésben. Az is igaz, hogy mindkét cikkben szerepel események olyan bemutatása, amit talán az érintettek némelyike vitatna, például hogy a fő kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) saját embereivel rakta tele az állami tévét és rádiót. Talán itt a tudósítás fogalmazhatott volna körültekintőbben - "az állami média a Kacynski ikrek teljes ellenőrzése alatt áll", ez inkább publicisztikába illő fordulat, tudósításban illett volna legalább egy-két részlettel alátámasztani egy ilyen állítást - de végtére itt is ellenőrizhető tényállásokról van szó. Az olvasó által felvetett esetben tehát úgy látjuk, a két írás nem alakítja ki azt a benyomást, hogy a lap (vagy rendszeres szerzői) álláspontja érdemben befolyásolta volna a tudósítás hangnemét.

Viszont az észrevétel felidézett bennünk egy nemrégiben történt esetet, amit annak idején a körülményekre tekintettel nem tettünk szóvá. Most már lehet róla - higgadtabb helyzetben - beszélni. Emlékezetes, hogy július elején a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik leggyalázatosabb eseménye során szélsőséges huligánok megverték a melegfelvonulás több résztvevőjét. Az eset okkal váltott ki felháborodást a demokratikus közvéleményben. A Népszabadság, ezt megelégedéssel láttuk, szikrányi kétséget sem hagyott afelől, hogy mit tart az esetről: ékesszólóan, hangsúlyosan adott hangot erkölcsi megvetésének. Újságombudsmani, kákán is csomót kereső lelkünk azonban nem volt maradéktalanul elégedett. A szélsőjobboldali támadást követő napon (július 9.) ugyanis a szenvedélyes hangú publicisztikát ("Hajtóvadászat") jegyző szerzővel azonos monogramú munkatárs készítette az eseményről a tudósítást ("Utcai támadás a melegek ellen"), és a két írás stílusjegyei alapján is igen valószínű, hogy a két szerző ugyanaz a személy. Persze tévedhetünk, és akkor bírálatunk tárgytalan. De ha mégsem tévednénk, akkor olyan gyakorlatról van itt szó, ami mindenképpen kerülendő. Félreértés ne essék: nem azt kérjük számon, hogy a riporternek ne legyen magánemberként (akár nagyon határozott) véleménye tudósítása tárgyáról. A magunk részéről szeretnénk azt gondolni, hogy ez a botrányos tett mindenkiből mélységes felháborodást vált ki. De még ilyen gyalázat esetén is fontos, hogy az olvasó biztos lehessen benne, a tudósítót személyes érzelmei nem korlátozzák a tények arányos, pontos bemutatásában - ami emberileg nagyon érthető lenne, de az újságírói hivatás szempontjából elfogadhatatlan. És ilyenkor szerep jut a látszatoknak. Ha - mint gyanítjuk - ugyanaz a szerző írja a beszámolót, mint aki a véleményt is írja, akkor még az együtt érző olvasóban is kétség támadhat a tudósítás teljes tényszerűségét illetően. Ezért javasoljuk, hogy a tudósítói és kommentátori szerepek személyileg váljanak szét: aki rendszeresen véleményt ír a harmadik oldalon, az ne tudósítson a híroldalakon.

Az ombudsman leköszön és megköszön

Lejárt az időnk. Előre kimért időre szerződtünk újságombudsmankodni a Népszabadsághoz, és ez most letelt. Örömmel csináltuk, de cseppet sem bánjuk, hogy immár vége. Nem mintha összevesztünk volna valakivel, és nem is untuk meg. Nem is azért, mert noha alapjában véve valahol mi is jó emberek vagyunk, két hétről két hétre mégis üzemszerűen újságkészítőket, derék embereket bántottunk. Nem is azért, mert - akár ez is igaz lehet - a jó újságombudsman eredendően lusta; boldog, ha valamit nem kell már csinálnia, amit régebben csinált. Amikor otthagytuk az előző áldozatunkat a Magyar Hírlapot, úgy véltük újságombudsmani karrierünk is véget ért. Miközben nem álltunk ellen a Népszabadság megtisztelő hívásának, mi magunk már új újságombudsmanokat szerettünk volna olvasni, mert az mégsem járja, hogy e kies hazában ne teremjen több újságombudsman, csak ez a kettő, aki mi vagyunk.

Búcsúzó megjegyzések

Az a lap, amely vállalja a kockázatot, hogy nyilvános és független ellenőrt kér meg önnön bírálatára, nem újságnak látszó tárgy, hanem valódi, és erre büszke lehet.

Az újságombudsmant intse szerénységre, hogy a lapkészítés és a lap utólagos bírálata sajátosan egyenlőtlen kommunikációs helyzet, amelyben az újság a kiszolgáltatott fél. Az újság bírálat szempontból fontos részeit sokszor egyetlen nap, de talán csak egy-két óra alatt készítik el, mikor sok mérlegelésre nincs idő. Az ombudsman, a műfajból következően, mindig utólag okos. Akad újságírói, lapszerkesztői hiba, amely teljes pompájában csak napokkal később mutatja meg magát. Igyekeznünk kell ezért az utólagos okosság hasznát úgy begyűjteni, nem a magunk, hanem az újság javára, hogy ahol csak lehet, a hibákat megelőző óvintézkedések megtételéhez segítsük a lapot.

A fölényeskedést már csak azért is próbáltuk kerülni, mert elismerjük: szerények vagyunk, másrészt soha nem is éreztük magunkat fölényben. Az újságombudsman a jó lap tartozéka, nem tör főszerepre.

Sok mindent nem tettünk, holott a csábítás erős volt.

Miközben van elképzelésünk a jó magyar mondatról, nem kötöttünk bele mondatokba. Ha egy (ein) germanizmust találtunk, nem ültünk tort, nem tettük szóvá. Azt képzeljük, tudunk egy kicsit írni, de újraolvasva, sokszor saját mondatainktól sem vagyunk elragadtatva. Vagyis ne mondja se a bagoly a verébnek, se a gerenda a szálkának; másrészt a nyelvhelyességi dühben sokszor nem kevés provincializmust érzünk. Óvatosságra inthet az is, hogy nem lehetünk biztosak, vajon saját nyelvi dogmáink helytállóak-e. Sokszor elhűlve látjuk, hogy legfőbb nyelvhelyességi babonáinkra, olyan kitűnő író, mint Nádas Péter, egyszerűen fitytyet hány. Úgy döntöttünk tehát, hogy az anyanyelvi lektorkodás, egészen az érthetőség határáig, nem az újságombudsmanoknak való. (Azért bevalljuk magánolvasóként boldoggá tesz minket már egy szép mondat is.)

Sok olvasó kérte, hogy az újságombudsman néha szóljon a téves adatokról (nem beszélünk a levegőbe: 2007. szeptember nyolcadikán például azt a Richard Dawkinst, aki a cikk szerint 1946. március 21-én született, 57 évesnek nevezi egy cikk /saját ombudsmani gyűjtésünkből/). Akadt több kedves olvasó, aki ilyeneket, valamint a fogalmi tévesztések egész arzenálját bocsátotta rendelkezésünkre, felszólítva, hogy az ilyen hibák kipellengérezésének fegyverét állítsuk újságombudsmani hadrendünkbe. Sokan a magyar és idegen szavak arányán, és nem jelentésüknek megfelelő használatán mérgeskednek. Ezek olykor tényleg boszszantóak, és elismerjük, egy határon túl érintheti az újság általános hitelét is, a mi ingerküszöbünket az ilyen hibák annak ellenére nem érték el, hogy tollhegyre (pellengérre) tűzve, igencsak mulatságos látványt nyújthatnak. Nem akartunk mulatságosak lenni, és ezt a tárgyat nem is találtuk elég izgalmasnak, úgy véltük, a magyar hírlapírás legfőbb bajai máshol vannak.

Kifejezett önkorlátozással tartózkodtunk a publicisztikák bírálatától. (Éppen el tudnánk képzelni olyan publicisztikát, amelyet nem hagytunk volna szó nélkül, de ilyennel nem találkoztunk.) Nem akartunk kritikákat írni.

Bántottunk olyan szerzőket, akiket kedvelünk, és békén hagytunk olyanokat, akiknek írásait kevésbé szeretjük.

Az újságombudsmani munkát, már ha lesz ilyen a jövőben, mint Magyarországon mindent, leginkább az elmocsarasodás fenyegeti. Hogy vegyük figyelembe, milyen rendes ember! Ne bántsunk annyira! Gondolj az érdemeire! Ne harapj a kézbe, mely enni ád! Meglehet, nem olyan nagy baj, hogy az első (két) újságombudsman nem szakmabeli, hanem kívülről jött. A szakmai tapasztalat biztos segített volna abban, hogy egy-két melléfogást elkerüljünk, viszont a "folyamat" bensőséges ismerete talán túlzottan megértővé tett volna minket.

A jó újságombudsman mindösszesen két dolgot tisztel: a szöveget és az olvasót. Köszönjük, hogy - képességeinkhez, szorgalmunkhoz mérten - lehettünk.