Először is, hogy milyen a Duna színe. Azt ugye tudjuk, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére nem kék, nem is volt az soha. Aztán kicsit eltöprengünk, hogy a Duna felfedésével eltűnne a Lánchíd, amibe belegondolni is szörnyű éppen most, hogy momentán nincs Szabadság hidunk, a Margit mindjárt elrohad, az M0-ás meg éppen nem épül az áradás miatt. Nekünk olyan művész kellene, aki hidat ver vasárnap négytől ötig, de ilyen művész meg nincs, ha csak nem a Kopperfild Dávid, de az a híd is csak illúzió volna, mint az aquincumi.

Aztán elmélkedhetünk ezen a művészen is. Csinált például egy strandot, ahol mindenki piros törülközővel települt ki a plázsra. Máskor közlekedési dugót rendezett egy aligforgalmú zöld dombvidék keskeny útjain (ami azonban nálunk nem volna túl szellemes). Szeret játszani a színekkel és formákkal, mint általában a művészek, csak ő nagyban.

Szombaton, nem sokkal négy óra előtt, azonban nem zöld, hanem piros-fehér csíkos volt a 0 kilométerkő körüli terület és motorok zúgása kísérte az egészet, de kiderült, hogy ehhez semmi köze nincs Maidernak. Ez nem is közösségi művészeti projekt, ez valami egészen más performance, amit a Várban rendeznek, ahol beszédek hangzanak el, majd a csapat a Hősök terére vonul, ahol folytatják a happeninget.

Odébb - ha nem volna ünneprontó, azt is mondhatnánk, hogy egy kőhajításnyira - a hídfőnél egyentrikóba öltözött fiatalok egyenernyőt osztogattak. Amolyan khakiszínű zöldeket, de ez a szín az esernyőkön kifejezetten pacifistán hatott, ellenpontozva a zászlórudakat az Alagút bejáratánál. Az emberek meg csak jöttek és kérték a zöld esernyőket, hogy fedjék le végre a hidat és fel a Dunát. Valaki szerint a szervezők legjobb húzása volt ez az árpádsávosokkal közös helyszín, mert egészen felértékelődtek ezek a zöld esernyők, biztos kapaszkodót jelentettek így az őszödi beszéd évfordulóján.

Négyezer esernyőt osztottak ki. Nyilván López kiszámolta, hogy négyezer nyolcvanszor nyolcvanas négyszögletes esernyő fedi le a hidat. Voltak itt mindenféle emberek, de főleg fiatalok, fiatal szülők kisgyerekekkel, no meg középkorúak és öregek. A budai hídfőnél még a főpolgármesterre is bizakodva néztek, szóba elegyedtek vele, hiszen megérdemelte az elismerést bátorsága miatt. A Nemzeti Galéria teraszán rendezett sajtótájékoztatóról érkezett, és kerékpárral hajtott át a felbőszült motoros, zászlós csoporton. Állta a sarat, pedig kapott rendesen, szitkok záporoztak, és néhányan erősebben markolták a zászlórudakat.

Nem sokkal négy óra után aztán megjelent a helikopter, ami ott körözött a híd fölött, a művész Duna-színű trikóba öltözött segítői meg kézibeszélőkbe mondták, hogy mikor kell nyitni meg csukni, hol zárjon a tömeg, és milyen magasra kell emelni az ernyőket. Közben alkalmi ismeretségek köttettek, mindenki barátja volt mindenkinek, hörgés sem hallatszott a Vár felől, csak a helikopter hangja, az esernyők surrogás festette alá a közösségi művészeti projektet.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a felvételek hogyan sikerültek, de végül is mindenki jól szórakozott, és a mi szempontunkból ez volt a lényeg. Aztán a tömeg az esernyőforma megkülönböztető jelzővel még elidőzött egy kicsit a hídfő melletti lépcsőnél, ahol furcsán öltözött görkorcsolyás fiatalok százak ovációjával kísérve csúszkáltak le egy hosszú vaskorláton. Aztán sokan átmentek - ezt ott a zöld esernyők jelezték - a Felvonulás térre, ahol megnézték az ARC kiállítást véletlenül megint az árpádsávosok mellett, akik a Hősök terére jöttek a Várból. Az arányok itt se adtak okot az aggodalomra.

Ahogy Z. D. barátom megjegyezte: nincs itt semmi baj, csak a normalitásba néha betüremkedik az abszurd.

A szín nem igazán stimmel, de a közösségi művészeti projekt jól sikerült