Az ágyánál ülök Budapest egyik kórházának egyik sebészetén. A rohadó szobában vagyunk. Ide azokat hozzák, akik sebe műtét után begyulladt vagy rohadásnak indult. A nővér a frissen műtött beteg ágya mellett áll, egy kilógó csővel a kezében. Ezzel most mit csináljak? Miért nem mondja meg az orvos, melyik csővel mit akar?! - kérdezi kétségbeesetten, nem tudni, tőlem, a gyermekemtől, a másik ágyon nyögdécselő parkinzonos bácsitól, esetleg az elszabadult "Happy Birthday" feliratú lufitól, amely meglepően tartós anyagból készülhetett, mert hetek óta kitartóan tapad a plafonhoz, kitakarva néhány repedést.

Tudják már, mi okozta a fertőzést? - kérdezem a gyermektől aggódva, és ezerszer elátkozom magam, amiért megengedtem, hogy felnőtt osztályra fektessék, pusztán, mert a probléma legjobb specialistája ott műt. A nővérek nem tudnak semmit persze. Túlvagyunk azon a pillanaton, amikor kiderült, hogy aznap nem kapott antibiotikumot, mert nincs az osztályon Augmentin. Kérdeztem a nővért, hozzak-e, de egy óra múlva diadalmasan megjelent egy levéllel. Ekkor már három nap telt el azóta, hogy levették a mintát abból a gennygócból, aminek következtében a fiam karja leginkább megtermett padlizsánra hasonlított, de még két napra van szükség, mire kiderül, hogy az Augmentin nem hat a kórokozóra, mert egészen másfajta antibiotikum kell rá.

"Szerintem kerül engem" - mondja a fiam, az orvosára utalva. - "Szerintem nem jó a lelkiismerete. Pedig csak annyit szeretnék kérni, hogy mondja meg, mi történik és miért."

Az jár a fejemben, hogy valakinek nem adtam pénzt, akinek kellett volna. De vajon ki az a valaki? Hogyan deríthetném ki, kit kell a nyomorúságos fizetése helyett nekem megfizetnem, hogy a fiam karja rendbe jöjjön? Az egész osztály összes dolgozójának mégsem adhatok borítékot, ez technikailag nem tűnik kivitelezhetőnek, nem beszélve az anyagi vonzatokról. Igaza van a gyereknek, ha tudnám, mi történik és miért, volna némi esélyem a helyzet javítására. Így belenyugszom, hogy éppen annyi lehetőségem van, amennyi minden más látogatónak: hozhatok ehető ételt, megmosdathatom a betegemet, kinyithatom az ablakot néha (már amíg hozzáférek - a harmadik betegnek már nem jut kisszekrény, így az ablakpárkányon tárolja az ehető ételeket), elzárhatom a csöpögő csapot, és szépen megkérhetem a nővéreket, hogy tegyenek valamit a szomszéd ágyon fekvő bácsiért, mert fájdalmában hangosan kiabál, és lefeszegeti a lábáról a gipszet.

A levegő sűrű, a genny eláztatja a lepedőket. A fürdőszobától egy lelkiismeretes nővér eltanácsol. A női WC-ben két hete nem ég a villany. Ez a pokol, gondolom.

A fiam szeme öregebb lesz minden nappal. Először lázad, aztán megértő lesz, végül belenyugszik, és csak arra gondol, mikor szabadulhat innen. A nővérek kiabálnak a betegekkel, de ő megérti - nekik se könnyű. A kötözőnővér nem jön, de ez nem az ő hibája - feltehetőleg nem szóltak neki, hogy jönnie kéne, vagy útközben eltérítette egy másik súlyos beteg. Az adminisztráló hölgy csak a főnökét védi, amikor nem hiszi el, hogy a főorvos úr által műtött seb begyulladhatott. Mivel nem tudni, mikor hozzák az elbocsátó papírt, megnyugtat, hogy ha dolgozom éppen, majd ő aláír helyettem, mint a saját gondviselője.

Csapdában vagyunk mindannyian. Ahogy közeleg a szabadulás napja, megértem, hogy nekünk könnyebb - mi kilépünk a csapdából, ők, az orvosok és nővérek, ott maradnak. Nem csoda, hogy demoralizálódtak. Jönnie kéne valakinek, akik nekik is megmondja, mi történik, és miért, és meddig tart ez még, és merre van a gyógyulás. És ez a valaki nem jön. Talán nem akarja látni a csöpögő csapot és a bűzlő fürdőszobát. Talán rossz a lelkiismerete. Talán úgy gondolja, könnyebb neki úgy dönteni, ha a részletek nem kavarják fel, ha nem kell minden szempárba belenéznie.

Nem értek az egészségügyhöz, és fogalmam sincs, mitől működne jobban. Az jut eszembe, amit a Blair-kormányzat oktatási reformért felelős biztosa mesélt a reformok körüli küzdelmekről egy amerikai újságírónak. "Nekiláttunk, hogy a központból átnyomjunk egy reformot, amit én dolgoztam ki. Az iskolák és az önkormányzatok lázadtak. Csak lassan jöttem rá, hogy egy egyszerű dolgot elmulasztottunk: nem mentünk el az iskolákba, hogy beszéljünk a tanárokkal. Megértettem, hogy tévedtem, és újrakezdtük az egészet. Minden iskolába elment valaki, elmondta a reformok célját, tervezett részleteit, ütemezését, a véleményüket kérte, és rendszeres konzultációt javasolt. Elmondta, hogy mindannyiunknak ugyanaz a célja: jobb iskolák és gyorsabban fejlődő gyerekek. Megváltozott a hangulat. Közösen kezdtünk dolgozni."