Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát szerint lappangó fundamentalizmussal párosuló új klerikális konzervatív hullám érte el Magyarországot (Magunkban hordozzuk a középkort, Népszabadság, 2007. augusztus 18.). Néhány napra rá, az augusztus 20-i ünnepi szentmisén Erdő Péter bíboros mintegy üzent a főapátnak: "Természetesen senki sem gondolja azt komolyan, hogy a körülöttünk élő emberek a barokk kor vagy az 1930-as évek mentalitásával nézik a világot, hogy ezen a nyelven kellene szólni hozzájuk. De az is nyilvánvaló, hogy az 1960-as évek végének a csupán emberi erőben bízó, és maga sem tudja, milyen értelemben, de haladásra váró ideologikus szemlélete is egyszer s mindenkorra a múlté. ... Döntő tehát a nyelv kérdése, a nyelvezeté. De ez sem homályosíthatja el a legfőbb kérdést, az igazságét."

A katolikus egyház belső viszonyait alaposabban ismerő hallgató számára világos volt: a bíboros az egyházon belüli ellenzéknek "szólt ki". Az esemény rendkívül jelentős: az egyházi ellentétek szélesebb nyilvánosság előtti megszellőztetése nem bevett gyakorlat. Erre csak nagyon indokolt, rendkívüli esetekben kerülhet sor. Megfelelő tájékozottsággal tudható: ma rendkívüli időket él az egyház e tekintetben.

A II. vatikáni zsinat időszaka mérföldkőnek tekinthető az egyház történetében, mikor is egyszerre volt érzékelhető a szekularizáció és a modernitás visszafordíthatatlannak tűnő győzelme és az egyház saját, középkorból örökölt módszereinek, mondanivalójának tehetetlensége. Várszegi Asztrik idézi a jelenlegi pápa akkortájt papírra vetett sorait: "A kereszténység nálunk sem a maga saját alakjában, hanem egy meglehetősen idegen alakban él, abban, amelyet a középkor hozott létre."

A helyzet tarthatatlanságával szembesülni kellett. A zsinaton több irányzat is megütközött egymással. Voltak egyfelől, akik elvi megfontolásokból, az egyháznak a középkori, sőt ókori politikai hatalommal való összefonódottságából fakadó strukturális torzulására hivatkozva mélyreható tanításbeli és intézményes, vagyis nem csupán a nyelvezetre és a stílusra korlátozódó változásokat szorgalmaztak. Őket az egyházi zsargon antikonstantiniánusoknak nevezi, ezzel utalva arra, hogy ez az irányzat az ún. konstantinusi fordulatban (a kereszténység birodalmi vallássá tevésében) látja az egyház máig ható "ősbűnét". Yves Congarnak, a neves dominikánus teológusnak a zsinat alatt készített naplójegyzete szemléletesen tanúskodik az "antikonstantiniánusok" szellemiségéről: "Látom a súlyát annak a soha meg nem tagadott időszaknak, melyben az Egyház a főnököt játszotta, melyben a pápák és püspökök urak voltak, saját udvartartással rendelkeztek, és a császárokéval egyenlő pompára törekedtek. Az Egyház Rómából soha nem tagadta meg mindezt. A Konstantiniánusi Egyháztól való elmozdulás soha nem állt szándékában. Szegény IX. Piust [...] arra hívta el az Isten [...], hogy hozza ki az Egyházat a nyomorúságos konstantinusi donáció állapotából, és térítse meg egy olyan evangelizációhoz, mely lehetővé tette volna, hogy kevésbé a világból való, mint inkább a világban való legyen. A pápa ennek pontosan az ellenkezőjét tette. Pius katasztrofális volt; még csak nem is tudta, mi az az egyház. [...] És IX. Pius ma is uralkodik. VIII. Bonifác [....] szintén: Simon Péter, az alázatos ember-halász fölé helyezte magát."

A helyzet komplexitását, kezelhetetlenségét fokozta, hogy az "antikonstantiniánusokhoz" többféle irányzat tartozott, így például a dogmatikailag is egészen liberális irányzat, amely magát a bibliai üzenetet is alapjáig relativizálta. Mellettük ugyanakkor éppúgy jelen voltak azok is, akik éppen hogy a bibliai tanításokhoz akarták visszatéríteni az attól véleményük szerint alapvetően eltért, a római birodalmi kultuszt, majd számos pogány vallási és hatalmi elemet is magába olvasztó "konstantiniánusi" egyházat. Az antikonstantiniánusokkal szemben álló irányzat is legalább kétfelé oszlott. Az egyik irányzat hallani sem akart a modern korhoz való bármiféle alkalmazkodásról, illetve az egyház hatalmi igényeinek az újrafogalmazásáról. Többen voltak viszont, akik szükségesnek látták, hogy bizonyos tekintetben alkalmazkodjanak "azokhoz az új formákhoz és szokásokhoz, melyek általánosan elfogadottnak és korunk jellegéhez illőnek tekintettek" (VI. Pál pápa: Ecclesiam suam). Egy korábbi pápa, X. Pius szavait tették magukévá, amelyek szerint: "fontos megjegyezni, hogy lehetetlen ma újra létrehozni ugyanabban a formában mindazokat az intézményeket, melyek hasznosak és bizony egyedül hatékonyak voltak az elmúlt évszázadokban, hiszen oly számosak az új szükségletek, melyeket a változó körülmények teremtenek. Az Egyház azonban hosszú történelme során és minden alkalommal bölcsen demonstrálta, hogy birtokolja a civil társadalom változó feltételeihez való alkalmazkodás bámulatos hatalmát. Így, megőrizve a hit és morál integritását és változhatatlanságát és fenntartva szent jogait, könnyedén hajlik és alkalmazkodik a civilizáció különböző stádiumaihoz tartozó lényegtelen és esetleges változásokhoz, illetve a civil társadalom új követelményeihez" (Il fermo propositio). Minderre megítélésük szerint tehát éppen az egyház eredeti céljainak elérése érdekében volt szükség. Ez a réteg sem gondolta tehát, hogy az egyház lényegi elemeinek tekintett, antikonstantiniánusok által a hatalmi múlt rekvizitumainak vagy következményeinek tartott sajátosságokat - legyenek ezek intézményi jellegűek (pl. a pápai primátus kérdése), a földi hatalommal kapcsolatosak (az egyház tanítói tekintélyének alárendelt geopolitikai struktúra létrehozása), tanításbeliek (pl. Mária-kultusz, cölibátus stb.) vagy akár a megjelenéshez kapcsolódóak (pl. a papi öltözködés birodalmi pompát idéző jellege) - alapvetően meg kellene ehhez változtatni. Megítélésük szerint az egyház alkalmazkodása nem hagyományos céljai feladását, hanem éppen azoknak a megváltozott körülmények közötti érvényre juttatását - azaz: abban a korszakban inkább a túlélését szolgálja.

A zsinati dokumentumok ezt a törekvést tükrözik. Nyelvezetük nem csupán a civil társadalom idiómáihoz alkalmazkodik, hanem az antikonstantiniánusokhoz is. Az így megszületett tanítások ennek megfelelően az értelmezés tág spektrumának nyitottak teret: egy olyan nyelvezetbeli egyensúlyi helyzetet alkottak meg, mely alkalmas volt arra, hogy mindkét tábor a maga törekvéseit igazolja általuk. A szekularizmus és modernizmus feltartóztathatatlannak tűnő előretörése és ezzel együtt az egyház hagyományos, tekintélyelvű megjelenésének szintén feltartóztathatatlannak tűnő viszszaszorulása ennek megfelelően az "antikonstantiniánusi" értelmezés felülkerekedését jelezte. Ezzel próbált - meglehetősen enerváltan - szembeszállni VI. Pál pápa a zsinatot követő években: "Nem ritka manapság az olyan ember, köztük jók és vallásosak is, és különösen a fiatalok, akik felruházva érzik magukat arra, hogy elítéljék az Egyház egész múltját [...] mint hiteltelent, idejétmúltat és korunk számára alkalmatlant; és így, olyan terminusokat alkalmazva, melyek ma megszokottak, azonban végletesen felületesek és pontatlanok, a konstantini, zsinat előtti, az egyház törvénykezési hatalmát jelentő, tekintélyelvű időszak végét hirdessék, és egy szabad, érett és profetikus időszak kezdetét. [...] Hogy valóban hűek lehessünk az Egyházhoz korunkban, meg kell védeni magunkat azoktól a veszélyektől, sőt kísértésektől, melyek abból a késztetésből következnek, mely szerint az Egyházat újra kell formálni, radikálisan és olyan drasztikus módszerekkel, melyek felbomlasztanák." Az antikonstantiniánusi irányzat szerint az egyház hatalmi struktúráinak lebontása azonban az egyháznak mint eklézsiának - az Istentől elhívottak közösségének - és nem mint "birodalmi vallási intézménynek" éppenséggel a felépítését, újjáélesztését eredményezné.

A körülmények azonban a zsinat után egy évtizeddel ismét változni kezdtek. A hetvenes évek derekán, a "szekuláris utópiából" az akkortájt bekövetkező társadalmi-politikai megrázkódtatások okozta kiábrándulás döntően hozzájárult ahhoz, hogy egyházi körökben egy új, fordított irányú vallási irányvonal erősödjön meg, mely felhagy a szekuláris értékekhez való adaptációval, és a társadalmi intézmények szakrális alapjainak újraépítését tekinti célkitűzésének. Vége az aggiornamento, a nyitás idejének, a második evangelizáció korszaka jött el, fogalmaz Gilles Kepel. II. János Pál pápasága döntő fontosságú volt e tekintetben. A neves elemző The Tablet című katolikus lapban megjelent véleménye szerint a pápa "az elmúlt évszázadok teológiai és egyházi rendszerének" eszméit elevenítette fel, aminek "lényege a vallásra alapuló társadalom víziója": "IX. Pius modern kort elítélő Szillabuszának nyelvezete a szemétbe került, de alapvető okfejtését újrahasznosították" (Giancarlo Zizola).

A János Pált követő XVI. Benedek egyik legfőbb feladata elődje örökségének megszilárdítása, az egyházon belüli két irányzat közötti küzdelem lezárása. Ahogyan az várható volt, Benedek elérkezettnek látta az időt, hogy - egyebek mellett a pápai intézmény megnövekedett nemzetközi presztízsének birtokában - véghezvigye az egyházon belüli konzervatív fordulatot, és leszámoljon a II. vatikáni zsinat nyomán az egyház felső vezetéséig jutott teológiai és politikai "liberalizmussal". E fordulat jegyében került sor annak a könyvnek a megjelentetésére, mely a II. vatikáni zsinatot helyezi új megvilágításba. Az Ellenpont a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat történetéhez (Il Concilio Ecumenico Vaticano II. Contrappunto per la sua storia) című kötetet a vatikáni könyvkiadó adta ki, szerzője a tekintélyes Agostino Marchetto püspök, a könyvet pedig a vatikáni hierarchia egyik csúcsembere, Camillo Ruini bíboros, Róma város akkori vikáriusa és az olasz püspöki kar elnöke mutatta be. A bíboros határozottan leszögezte, hogy a "zsinat múlttal való szakításként és új kezdetként történő értelmezése végéhez közeledik. Ez az értelmezés nagyon törékennyé vált mára, és nincsen valódi pozícióban az egyházon belül". Majd hozzátette, hogy a zsinat nemhogy nem tekinthető egyfajta "új kezdetként" értelmezhető szakításnak az egyház történetében, de egy ilyen szakítás "teológiailag is elfogadhatatlan" volna. Ruini ezután II. János Pált idézte, aki 2000-ben, a zsinat megvalósításáról tartott konferencián újfent hangsúlyozta, hogy "a zsinat múlttal való szakításként értelmezése, mikor az a valóságban folytonosságban van minden eddigi korszak hitével, alapvető tévedés".

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a fent vázolt háttéren beszélt a Magyarországot is elérő "új klerikalizmusról". Erdő Péter prímás-érsek pedig szintén ezen a háttéren "üzent": az antikonstantiniánusiak korszaka az egyházban "egyszer és mindenkorra a múlté"; a nyelvezet ugyan némileg változhat, de a "konstantinusi egyház" leglényege marad. Az augusztus 20-i szentmisét celebráló - Erdő Péter csak a bevezető szavakat mondta - Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek beszéde "ékes" illusztrációját nyújtotta annak, hogy a bíboros által említett "nyelvezetbéli" változások az egyház konstantinusi örökségét érintetlenül hagyják.

Bábel tökéletes ellentétét nyújtotta a pannonhalmi főapát által mondottaknak. Várszegi Asztrik szerint "nem szabad azon ábrándozni, hogy milyen remek lenne, ha újra megvalósulna a Trón és az Oltár egysége". "Történelmi félreértés - folytatta-, ha a XXI. században ezt próbáljuk lemásolni. Remélem, erre senki nem gondol." Majd az újságírói kérdésre, "akkor leszünk méltó örökösei Szent Istvánnak, ha szakítunk az általa létrehozott társadalmi modellel?", határozott igennel felelt. Bábel Balázs érsek viszont a Szent István-i társadalmi modell lemásolásáért, feltámasztásáért szállt síkra beszédében: az érsek szerint az államalapítás ünnepének üzenete az, hogy olyan embereknek kell vezetnie az országot, akik "népükkel megvalósíttatják" a "keresztény életelveket". Ennek kimondása, igénylése nélkül - így az érsek - az ünnep merő képmutatás.

Bábel szerint "Szent István számára magától értetődő volt az élet szentsége és az ezt védő isteni parancs megtartása". Ebbe azonban István király szerint - mint tudjuk - probléma nélkül belefért az erőszakos hittérítés. Úgy tűnik, Bábel ebben sem lát mára nézve kivetnivalót. Hiszen a Gonoszszal küzdünk. Így az érsek: "egy ideje nagyfokú belső meghasonlás és gonoszság pusztítja országunkat", miközben azért is "nehéz a gyógyítás, mert az elmúlt évek intézményátalakításai (egészségügy, iskolaügy) sem az embert szolgálták, hanem a hasznot, mert mindent pénz irányít országunkban". A "Gonoszság" tehát az "elmúlt években" ütötte fel a fejét és vette át az irányítást az ország felett. Miután az érsek az istentelen vezetőket produkáló választásokra is utalt beszédében, nem nehéz a beazonosítás: a "Jó" és a "Gonosz" küzdelme folyik ma a hazai pártpolitikában. A Gonosz mindenesetre a szekuláris kormányzat - mely nem törekszik arra, hogy "népével megvalósíttassa" a "keresztény életelveket". A "konstantiniánusi" szemlélet lényegét tekintve fundamentalista: vagyis a történelem és a jelenkor társadalmi történéseinek értelmezését saját kozmikus, transzcendens háborús ideológiájának, hitrendszerének rendeli alá. A múlt így a vallási-hatalmi célkitűzéseket igazoló mítoszszá, a jelenkor politikai küzdelmei pedig e mítosz folytatásaként a Jó és a Gonosz harcává egyszerűsödnek - degradálódnak. Érveknek, kritikának nincsen helyük: a Gonosszal párbeszédet nem folytatunk.

A konstantiniánusi szemlélet - nevéhez hűen - valójában a "rómaiság" folytatója: a grandiózus intézmény, a hierarchia és az egyetemes hatalomgyakorlás igézete alatt áll. "Mindaz, ami a Római Egyház nem keresztény része, és ami meghatározza vagy inkább akadályozza teljes evangéliumi és profetikus elkötelezettségét" (Yves Congar), a római birodalmi vallás öröksége. Az antikonstantiniánusok szerint "Semmi döntő nem történhet addig, míg a Római Egyház teljesen maga mögött nem hagyja feudális és világi jellegét. Mindezt le kell rombolni: és le is lesz rombolva!" - fogalmazott Congar a II. vatikáni zsinat alatt.

Róma azonban közbeszólt. Az ügy pedig lezártnak tűnik.

A szerző egyház-politikai szakértő