(Az idei év négy hónapja, meg a jövő évi tizenkettő, így jön ki az újabb tizenhat; 2009-ben már uniós választások lesznek, nem beszélve a következő erőpróbára elkezdődő felkészülésről. Akkor már nagyon kevéssé lesz lehetséges értelmes kormányzást folytatni.) Fogytán tehát az idő, hihetetlenül gyorsan elrepült a ciklus első, érdemi munkára fordítható fele, s az eddigi produkció nem túl sok bizakodásra ad okot.

A mérleg az elmúlt 16 hónapról nagyon vegyes. Visszamenőleg sem látni az egyértelmű kormányzati vonalvezetést, inkább csak a sokféle változtatásba belekezdő, ám az egyes intézkedéseket egymás mellé illeszteni ritkán képes gyakorlatot. Nézhetjük a kormányzati teljesítményt szűkebben is, a nyári politikai szezonzárástól a mostani őszi szezonkezdetig. Ez sem nyújt túl bíztató képet. A június végi parlamenti munka káoszát a média csöndes asszisztálása megkímélte a jogos kritikától. A kormány lényegében az utolsó nyolc-tíz munkanapon nyomta le a parlamenti többség torkán mindazokat a javaslatokat, amelyek kielégítő megtárgyalására nem jutott idő több hónapon keresztül sem. Nem tudni, melyik lehet erre a rémesebb magyarázat. Hogy mindez egy átgondolt politikai stratégia, avagy a napi kormányzati-döntéshozatali szakmai munka teljes szétesésének lenyomata? Erre az őszre igencsak ambiciózus jogalkotási programmal jelentkezett be a kabinet, ráadásul a feszített elképzelés össze fog kapcsolódni a költségvetési vitákkal is, úgyhogy késő nyári dilemmáink valamelyikére valószínűleg választ fogunk kapni - legkésőbb december végén.

A kánikulába ájult ország a nyár közepén kevéssé érezte, hogy július/augusztus fordulóján olyan horderejű, száz- és ezermilliárdokat jelentő döntések születtek, amelyekre legfeljebb az érintettek legszűkebb köre tudott reagálni. De nagyon meglepő lenne, ha e döntések következményei ősszel is visszhangtalanul maradnának. (E csöndhöz valóban nagyon forró őszt kellene valakiknek előállítani.) A legutóbbi két-három hét eseményei nyomán pedig nagy vonalakban körvonalazódni látszanak az őszhöz fűződő forgatókönyv-remények is. A kormányfő parlamenti nyitóbeszéde megint valamiféle újrakezdésnek a hangulatát tükrözte, tele volt fogadalmakkal, ígéretekkel. Megint kaptunk pontokba szedett és tucatnyi alkalommal átfogalmazott prioritásokat, csak éppen az nem volt világos, hogy ki lehetett e hosszadalmas beszéd címzettje.

Az egyik oldalról azt halljuk, hogy eljött a rend, a nyugalom és a felelősségvállalás ideje - magyarán minden a konszolidált viszonyok megteremtése és megteremthetősége mellett szól. A másik oldal felelős beosztást birtokló vezetői szerint viszont forró őszre számíthatunk, a korábbi morális csalódás ezen az őszön már összekapcsolódik a szociális elégedetlenséggel, azaz a normális kormányzás esélye továbbra is távolinak látszik. Orbán Viktor a múlt hét végén Kötcsén - szokása szerint a saját hívek védett közegében - olyan harcias programot hirdetett meg, amiről ő is nagyon jól tudta, hogy "fél szívvel nem lehet vállalni", szerinte minden másodpercért kár, amit a jelenlegi kormány még hivatalban tölt.

2007 őszének pikantériáját nemcsak az adja, hogy mind a két félnek igaza lehet, s mind a két oldalon jelentős erőfeszítéseket tehetnek azért, hogy végül a maguk által vizionált forgatókönyv valósuljon meg. Korántsem magától értetődő, hogy a konszolidáció hónapjait fogjuk-e megélni, avagy a tavalyi forró ősz második - parodisztikus - kiadását. Az a legérdekesebb, hogy mind a két oldalról sokat tehetnek azért, hogy a másik fél elképzelései szerint alakuljon az őszi szezon. S erre mind a két oldalon komoly esély nyílik, amennyiben nem tanultak az elmúlt tizenhat hónap tévedéseiből, melléfogásaiból, s amennyiben késznek mutatkoznak folytatni eddigi politikai gyakorlatukat. A köztársasági elnök hétfőn tett még egy kétségbeesett kísérletet annak tudatosítására, hogy olyan termékeny európai példák megidézésével hívja fel a figyelmet a minimális konszenzus megteremtésének szükségességére, amelyeknek sikeressége ma már több mint nyilvánvaló. Beszéde egyéb részeiben mind a két tábor politikai stratégiáját érzékeny pontokon bírálta, ami arra is alkalmat teremthet, hogy a későbbiekben a másikkal szemben ezután az elnök véleményét is fegyverként lehet majd forgatni. Lehetne persze az ellenkező úton is elindulni, s arra felhasználni, hogy a maguk kikerülhetetlen változtatásainak segédeszközét lássák benne - igaz, az első visszhangok alapján ezt nagyon kevéssé remélhetjük.

Gyurcsány Ferenc például szakíthatna egy teljes munkanapot arra, hogy egyben elolvasná a 2006 januárjától a választások második fordulójáig adott jelentősebb, kéttucatnyi interjúját. Meglepődve emlékezhetne arra, hogy mi mindent gondolt akkor megvalósíthatónak. És kevésbé lepődne meg azon, hogy miért olyan sokan elégedetlenek kormánya eddigi teljesítményével. Valószínűleg, rengeteg okot találna arra, hogy sokkal szerényebb, visszafogottabb és önkritikusabb hangnemben oldja meg ezután a nyilvános szerepléseit. Egyébként is, a média érzékelési küszöbéig hallhatóan keresik már az utódját, s szerencséjére ez ügyben legalább négy-öt kombináció is közkézen forog. (Ha csak egy lenne, akkor kellene igazán aggódnia.) Ezen az őszön még bőven meggyőzheti az elégedetlenkedőket arról, hogy nemcsak kiváló kampányteljesítményre képes, hanem - kormányozni is tud.

Orbán Viktor meg beláthatná, hogy attól még nem fog megbukni a kormány, ha ő eleve meg sem alakultnak, a kormányfőt pedig nemlétezőnek tekinti. Még akkor sem, ha egyébként nagyon kedvére valóak mindazok a mozgalmak, demonstrációk, kezdeményezések, amelyeket ő és hívei is előszeretettel interpretálnak túl, és látják bele a végső bukás/buktatás azonnali esélyét. A népszavazási kezdeményezéssel Orbán láthatóan nem fog felhagyni, mert ahhoz már túl sok energiát öltek bele. De emellett nem ártana meghallania azon belső kritikákat, amelyek szerint ez önmagában kevés, és ideje lenne folyamatosan be- és felmutatni a kormányképesség számos konkrét jelét is, különben menthetetlenül rájuk ég a zsigeri hőbörgés túlzottan megkedvelt szerepe. Egyébként is, rendre kihallhatóak a nem is oly rejtett utódkeresési szándékok, s több mint feltűnő, hogy jelentékenyebb karakterű vezetőtársai szép csöndben eltűntek a környezetéből és a saját pályájukra álltak. (Szerencséjére legalább négy-öt lehetséges utódját emlegetik, ha csak egy lenne, akkor aggódhatna igazán.) Ezen az őszön még meggyőzheti pártját és szélesebb táborát is arról, hogy az elmúlt években felmutatott, meglehetősen egysíkú és könyörtelen ellenzéki vezér szerepénél sokkal többre is képes. Olyanra például, mint amilyet 1990-96 között bemutatott már.

Vagyis lenne min változtatni.

Kéri László,

politológus