Nem is játszanak úgy. Az Enescu-szerenád mintha csak elegáns köszönés lett volna, ezek vagyunk mi, hárman az ötből, egy csellista, Amanda Forsyth, megakad rajta a szem, nemcsak azért, mert csinos, hanem mert furcsa módon ő tűnik a központnak, és nem is azért, mert rá figyelnek, hanem mert ő annyira figyel a többiekre, állandóan keresi velük a kontaktust. Pinchas Zukerman a mester, a fiatalok között ő az ezüst fej, de erre kicsit sem játszik rá. Csak hát egy számmal mégis nagyobb náluk, annyira másként áll a kezében a vonó, annyira puha és természetesen szép a hegedűje hangja, és ahogy a ráadás Mozart-tételt egy kicsit meghajtja, már nagyon kell kapaszkodniuk utána a többieknek.

De még a koncert elején vagyunk, amikor az ember rácsodálkozik Zukerman hegedűhangjára, meg erre a póztalan nyugalomra, persze könnyű neki, nem kell már eljátszania a világsztárt, a nagy hegedűművészt, ha egyszer tényleg az, megengedheti magának, hogy csak hegedüljön. Nem játsszák nagyon gyorsan az Allegrót, és nem áll meg a szívverés a lassú tétel alatt, de lehet, hogy ettől még mozartibb az előadás. Nem sűrűsítik össze a pillanatot, a szerenád megmarad szerenádnak, és mégis azt mondja valaki kifelé menet: ennyire szomorú Mozartot ő még nem hallott. Talán így igazi az igaz, hiszen a c-moll vonósötös egy fúvós szerenád átirata, nem kell feltétlenül könnyekbe fojtani.

A második részben Mendelssohn a műsor, a B-dúr kvintett, és a darab karakterének megfelelően sokkal romantikusabb az előadás, időnként bravúrosabb, jobban hangsúlyozzák, hogy az első hegedű lehetne szólóhangszer is, mégis marad valami finom távolságtartás, valami kívülállás, tartózkodás. Ez cseppet sem árnyékolja be magát a művet, az teljes szépségében tűnik elő, nem ragyog, inkább csak van. Mintha Pinchas Zukerman és társai kinyitottak volna egy ajtót, mindenki benézhet, aki akar, be is mehet, el is ámulhat.