Kétlelkű vagyok Sólyom László köztársasági elnök hétfői parlamenti beszédével kapcsolatban. Egyrészt jelentősnek tartom az államfő ama nyíltszíni kérését, hogy az ellenzéki lelkületet ne árpád-sávos lobogókkal fejezzék ki az utcai demonstrálók, mert az sokak érzékenységét sértheti, és a velünk élő félmúlt tragédiáit idézi.

Másrészt visszásnak tartom, hogy a fasisztoid jelenségektől való félelem jogát egyedül a holokauszt-túlélőknek “engedélyezné” - mintha mindenki más, aki aggódik a magyar demokráciáért, egyfajta koalíciós hisztériakampány félrevezetett áldozata volna. 

Egyrészt örömmel vettem a közismerten konzervatív államfőtől, hogy világossá tette, a homoszexuálisokat nyáron ért szervezett utcai agresszió már szerinte is túl van a szabad véleménynyilvánítás alkotmányos kategóriáján.

Másrészt ez akkora evidencia, hogy nehéz megérteni, miért csak most, hónapokkal a történtek után volt képes kimondani. Megnyugtatónak tartom azt a tézisét is, miszerint ő sosem fogja engedni, hogy a pártok szabják meg neki, mikor és milyen kérdésekben hallassa szavát.

Ugyanakkor keserűen konstatálom, hogy mintha mégsem mérne azonos mércével. Hisz beszédét hallgatva úgy tűnhetett, hogy a Jobbik nyílt kisebbségellenes kirohanásai és a kormány kétségbeesett, a helyzetre reagálni próbáló törvénymódosítási próbálkozásai hasonló veszélyt jelentenek az emberi szabadságjogok alkotmányos építményére.

(Ami már csak azért is nonszensz, mert míg a tévéostrom, a melegverések és a gárdaavatás kézzel fogható realitások, a gyűlöletbeszédről szóló jogszabály módosítási tervekből csak akkor lehet bármi is, ha azokra maga az államfő is áldását adja.)

Egy pillanatig nem gondolom, hogy Sólyom László ne volna hiteles demokrata, ki a végsőkig az alkotmányosság pártján áll. De azt igen, hogy az állampolgárok százezreinek, millióinak gyomrát felforgató, pofonegyszerű ügyekben többször is kínosan sokáig kényeskedett és hezitált az elmúlt hónapokban. Ahelyett, hogy nyomban megszólalt volna.

Akkor ugyanis egyetlen politikai párt vagy szervezet sem szólíthatta volna fel őt a színvallásra, azaz nem is tűnhetett volna úgy, mintha más kottájából játszana - ha már ez ennyire fontos számára. Bár talán a taktikus hallgatás látszata is van ilyen fontos imázs-tényező.    

Gyurcsány Ferenc kormányfő hétfői parlamenti beszéde hasonlóképpen ellentmondásos volt. Mert miközben pár mondat erejéig arról beszélt, hogy milyen fontos is volna jól elmagyarázni az embereknek, hogy hová is vezetnek ezek a mostani, sokszor fájdalmas reformok - terjedelmes előadásában nem sok kísérletet tett erre.

Ehelyett a legkülönfélébb területek problémáiból csemegézett, a zöldmezős beruházások fontosságától kezdve a Magyar Posta versenyképességén át egészen a gyorshajtókkal szembeni erélyesebb fellépésig.

A legcsekélyebb esélyét sem adva a hallgatónak, hogy összeálljon valamiféle koherens vízió, a “big picture” úgymond, kivált nem az elmúlt egy év legnagyobb társadalmi ellenállást kiváltó kormányzati döntéseivel kapcsolatosan.

A kormányfő reform-eltökéltsége továbbra sem kétséges, de még az eddigieknél is kisebb gondot fordított arra, hogy erről másokat is meggyőzzön.

Ezért a félelem jogát itt is fenntartanám. Félő, hogy nincs olyan ember, aki a kormányfő hétfői beszédéből értette volna meg, mifelé is halad az ország.

Bugyinszkigy@nepszabadsag.hu