A haza zsebe
A hazaszeretetnek van egy világnézeti megosztottságon felülálló mértéke: a haza zsebe iránti aggodalom. Természetes és aligha lehet másképp, hogy a saját zsebe (szinte) mindenkit jobban érdekel, mint a hazáé. No, de mennyivel? Ha annyival, hogy a haza zsebe iránti ordító érdektelenség a választói magatartás és azáltal a szavazatra vadászó pártok magatartásának meghatározó tényezőjévé válik, akkor a saját zsebünk is nagyon rosszul jár. Amint azt mostanában keserűen tapasztaljuk. A hazának nagyon bonyolult zsebe van, és a saját zsebünk gondjaihoz képest fölfoghatatlan összegek forognak benne. De ha a legátfogóbb tényekre összpontosítunk, és a tételeket elosztjuk tízmillió saját zsebre, akkor azért lehet érzékel(tet)ni közzsebünk állapotát.
Tavaly egy főre kerekítve 2,3 millió forint bruttó hazai termék (GDP) jutott. A polgárok vakítására készült 2006-os költségvetés szerint ebből 750 ezret kellett volna a haza zsebéből összesen kiadni, s ennek ötöde, 150 ezer forint hiányzott. A végén 850 ezer lett a kiadás és 200 ezer hiányzott belőle. Ennek a fele ment el adósságszolgálatra, kamattérítésre. Az idei költségvetés szerint minden magyar állampolgárra a csecsemőtől a nyugdíjasig 830 ezer forint kiadás jut, ebből 110 ezer megy el adósságszolgálatra, kamattérítésre, és 160 ezer forint a hiány. Ezek nyilvános adatok, mindenki ismerheti őket, aki akarja. És akit érdekel a hazája sorsa, az akarja. A rendszerváltás óta a GDP nagyjából 40 százalékkal, az egy főre jutó jövedelem nagyjából 20 százalékkal nőtt. Az elvonás mértéke nem növelhető, mert akkor nem nő a GDP, amiből el lehet vonni. A hiány nem növelhető, mert abból az adósságon keresztül még nagyobb hiány lesz és még nagyobb adósságszolgálat, nagyobb kamattal. És akkor még nem beszéltünk arról a nagyon súlyos társadalmi adósságról, amit a mély- és a sekélyebb szegénységben élő egy-hárommillió polgártársunkkal szemben fölhalmoztunk. Nem az ő jövedelmük nőtt a rendszerváltás óta. Akinek üres a zsebe, attól erkölcstelenség megkövetelni, hogy legyen tekintettel a köz zsebére. A többség zsebe azonban nem üres. A haza jövőjét az a hatalmas nyomás fenyegeti, amit ők gyakorolnak a haza zsebére, és amit "népbarát" politikusok és publicisták azzal a hazugsággal fokoznak, hogy az ország elnyomorodóban van, minimum olyan rossz állapotban, mint a rendszerváltás idején, minden közszolgáltatása lerohad, mindegyikre többet kell költeni, minden önrész gyalázatos sarc és egyáltalán mindenkinek mindenből több jár. Akik ezzel a hazugsággal házalnak, azokról nem könnyű hazaszeretetet föltételezni. Persze sok költségvetési tétel növelése mellett lehet felelősen érvelni éppen a hazát és jövőjét féltve, mert vannak a közköltekezésnek jövőromboló szerkezeti bajai. De az érvelésből kicsúszik a felelősség, amikor a haza zsebe iránti érdektelenséggel párosul. Amikor nem a közkiadások átszerkesztésére, hanem duzzasztására irányul.
Azoké az elsődleges felelősség, akik a haza zsebét olyan állapotba hozták, amilyenben van, és azt hazudták, hogy másmilyenben van. És azoké, akik irreális ígéretekkel etették a polgárokat. De nem igaz, hogy a patrióta polgár nem felelős azért, hogy mivel lehet és mivel érdemes őt megetetni.