Az MDF nevében Pettkó András országgyűlési képviselő azt kezdeményezi, hogy az Európai Unión kívüli állampolgárok közül csak azok kapjanak tartózkodási vízumot Magyarországon, akiknek van negatív HIV-tesztjük. Vajon megvédené-e egy ilyen jogszabály-módosítás az állampolgárokat az AIDS veszélyétől? Meggyőződésem, hogy nem, sőt inkább csak elterelné a figyelmet a probléma valódi megoldásáról.

Amikor a humán immundeficiencia vírus (HIV) először felütötte fejét a 80-as évek elején, a politikai döntéshozók még a létezését is kétségbe vonták. A tagadástól a legtöbb állam mára már eljutott addig a felismerésig, hogy az általa okozott betegség, a szerzett immunhiányos tünetegyüttes (AIDS) a legnagyobb közegészségügyi fenyegetés azóta, hogy a XIV. században a világot végigpusztította a pestisjárvány. Napjainkban közel 50 millió embertársunk HIV-pozitív és eddig 25 millióan betegedtek meg AIDS-ben. Bár a pestissel ellentétben a HIV a szabadba kerülve szinte rögtön elveszti fertőzőképességét, így nem terjed puszta testi érintkezéssel vagy cseppfertőzéssel, sem étellel vagy itallal, a HIV-pozitív embereket a többségi társadalom részéről gyakran sokkal súlyosabb stigma és diszkrimináció éri, mint a legtöbb más fertőzés áldozatait. A leggyakoribb attitűd még mindig a HIV-pozitív emberek kiközösítése, nem pedig a fertőzés elleni védekezés. Ezért is terjed ilyen gyorsan a járvány. A közöny és a tudatlanság miatt. Pedig ahogy Elizabeth Taylor fogalmazott: "elég baj, hogy emberek halnak meg AIDS-ben, de senkinek sem szabadna meghalnia a tudatlanság miatt."

A HIV terjedése viszonylag egyszerű, tudományosan igazolt módszerekkel sikeresen megelőzhető lenne. Például pragmatikus szexuális felvilágosítással, jó minőségű kondomok terjesztésével és tűcsereprogramokkal. Ezek a szolgáltatások olcsón és rendkívül hatékonyan óvhatják meg a közösséget a HIV-fertőzéstől. A világ számos országában azonban alig léteznek vagy egyenesen illegálisnak számítanak. Sok állam még mindig a járványmegelőzés egyéb, absztinenciaorientált és/vagy rendészeti formáival próbálkozik, amelyek ugyan sikeresek lehettek a hagyományos fertőző betegségek némelyikével szemben, de nem indokoltak és nem is hatékonyak a HIV ellen. A HIV leküzdése nem lehetséges a HIV-pozitívok kiközösítésével, hátrányos megkülönböztetésével, karanténba zárásával. Egyrészt azért, mert a vírus kizárólag a testnedvek (vér, sperma, anyatej) keveredésével (elsősorban védekezés nélküli szexuális kapcsolat vagy az injekciós felszerelés megosztása útján) terjed. A HIV-negatív magyar polgár számára tehát, aki ezeket nem reszkírozza meg, a fertőzés kockázata gyakorlatilag még akkor is nulla, ha minden áldott nap HIV-pozitív emberek százaival fog kezet, velük tartózkodik egy légtérben, vagy netalán ugyanazt az étkészletet használja, mint ők. Másrészt pedig: a megfertőződés utáni három hónapban (az ún. ablakperiódusban) a jelenlegi laboratóriumi eljárások gyakran nem képesek kimutatni a fertőzést - holott a vírus éppen ebben az időszakban a legfertőzőbb.

Számos példa igazolja, hogy a HIV-pozitívokat és a HIV kockázati csoportokat hátrányosan megkülönböztető rendészeti és idegenrendészeti megoldások nem működnek, és ezt egyre több ország ismeri fel. Oroszországban például, ahol a magas heroinfogyasztási mutatók szigorú drogpolitikával párosulnak, a felvilágosító- és tűcsereprogramok pedig alig léteznek, jelenleg a világ egyik leggyorsabban terjedő HIV-járványa dühöng: a lakosság több mint egy százaléka (több mint egymillió ember) HIV-pozitív már. Thaiföldön, a szexturizmus központjában a diszkriminatív politikai eszközök alkalmazása ellenére, részben azok következtében, a járvány a 90-es évek elejére rendkívüli méreteket öltött - egészen addig, amíg a lassan ébredő kormányzat el nem indította a felvilágosító és kondomterjesztő kampányát az érintett népességek bevonásával. Az új fertőzések száma azóta jelentősen csökkent. A HIV-et nem tartják távol a szigorúan őrzött határok, az bejut még a vasfüggönnyel elzárt diktatúrákba, sőt, még a legszigorúbb szuperbörtönökbe is. Így például Irán nem éppen liberalizmusáról közismert kormánya - szembesülve a börtönökben kezelhetetlenné váló HIV-helyzettel - nemrég bevezette a börtönökben a szexuális felvilágosítást és a tűcsere programokat. Az igazságügyi minisztériumot vezető iráni ajatollah fatvát adott ki arról, hogy a tűcsere nem ellentétes az iszlám joggal. A releváns nemzetközi szervezetek (UNAIDS, WHO) mind a nem-diszkriminatív, a kockázati csoportokkal partnerként együttműködő, azok emberi jogait tiszteletben tartó megelőző módszereket ajánlják a kormányoknak. Az ENSZ AIDS-ellenes programjának (UNAIDS) honlapja arra hívja fel a politikai döntéshozók figyelmét, hogy "a stigma és a diszkrimináció együttesen a járvány kezelésének legfőbb akadályát képezik."

Mégis gyakori, hogy a döntéshozók bűnbakot keresnek a probléma hatékony kezelésének elősegítése helyett. A HIV terjedéséért a magasabb kockázatnak kitett csoportokat teszik felelőssé, a szexmunkásokat, a droghasználókat és a szubszaharai Afrikából érkező bevándorlókat. A legkényelmesebb abba a tudatban ringatni a közvéleményt, hogy a járványért kizárólag ezek a kisebbségek felelősek, így a közösségnek nem kell szembenéznie saját egészségügyi ellátásának, szexuális kultúrájának és mentális egészségének tarthatatlan állapotával. Ebben a szellemben tették felelőssé Líbiában a bolgár ápolókat sok gyermek HIV-fertőzéséért, hogy eltereljék a figyelmet a kórházakban uralkodó katasztrofális állapotokról. Nem ritka az sem, hogy a jogalkotók diszkriminatív idegenrendészeti intézkedésekkel próbálják távol tartani maguktól a járványt. 1992-ben a nemzetközi AIDS-konferencia helyszínét is áthelyezték Bostonból Amszterdamba, hogy tiltakozzanak, amiért az USA megtagadja a belépést az országba az ismerten HIV-pozitív emberektől.

Pettkó András is az amerikai példára hivatkozik. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), mely 12 éve védi a HIV-pozitív emberek jogait, és vesz részt az AIDS-ellenes társadalmi kampányokban, visszautasítja Pettkó András javaslatát. Véleményünk szerint egy ilyen jogszabály nem jelenthet megoldást, viszont súlyosan diszkriminálja a HIV-vel élő embereket. Ez nemcsak a TASZ álláspontja: az ENSZ emberi jogi főbiztosa és a UNAIDS által jegyzett "Nemzetközi útmutató a HIV/AIDS és emberi jogok témakörben" c. dokumentum világosan fogalmaz: "Nincs közegészségügyi indoka annak, hogy személyek mozgási vagy letelepedési szabadságát a HIV-státusuk alapján korlátozzák. A jelenlegi nemzetközi közegészségügyi szabályozás a nemzetközi utazók esetén kizárólag egy betegség nyilvántartását követeli meg, a sárgalázét. Ezért ezen jogok pusztán gyanított vagy valós HIV-státus alapján történő korlátozása, illetve a nemzetközi utazók HIVtesztelése diszkriminációnak minősül, amelyet nem igazolnak közegészségügyi szempontok." A negatív HIV-teszteredmény nemcsak az ablakperiódusban lévő HIV-pozitívok kiszűrésére képtelen, de ráadásul a hamis biztonság illúziójában ringatja a közvéleményt, azt sugallva, mintha ezzel valóban tennénk az AIDS ellen. Addig sem kell szembenézni a fiatalok szexuális tájékozottságát mérő felmérések botrányos eredményeivel. A HIV szűrésével és kezelésével foglalkozó szakemberek évek óta sikertelenül próbálják megértetni a politikával, hogy a HIV megelőzése nem lehetséges törvényi eszközökkel, csakis nagyszabású felvilágosító kampányokkal és prevenciós programokkal. A Nemzeti AIDS Bizottság által kidolgozott nemzeti AIDS stratégia (2004- 2010) egyik fő célkitűzése a "az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása és érvényesítése", "a diszkrimináció megszüntetése, a megbélyegzés és a kirekesztés elleni küzdelem" és a hatékony megelőző programok elterjesztése. Ezek közé tartozik például a tűcsere is, amelyet Pettkó András képviselő parlamenti felszólalásában korábban támadott. AIDS-veszély valóban van: az ideges és türelmetlen pánikreakciók helyett azonban először is szembenézésre, élénkebb társadalmi diskurzusra és szilárdabb politikai elkötelezettségre lenne szükség a nemzeti stratégia által kitűzött célok megvalósítása érdekében.

A szerző a (TASZ) Társaság a Szabadságjogokért és a drogriporter.hu munkatársa