- Tavasszal egy nyílt levél hatvankét aláírója Sólyom Lászlóhoz fordult, hogy küldje Alkotmánybírósághoz a Nemzeti Vagyontörvényt, majd miután a köztársasági elnök visszaküldte a törvényt a parlamentnek, az aláírók a képviselőket szólították meg. Az újabb szavazás szeptemberben várható.  Mi a probléma a vagyontörvénnyel?

- Körülbelül negyven stratégiai, állami vállalatot, vagy üzletrészt nyilvánít eladhatónak a most elfogadásra váró Nemzeti Vagyontörvény. 33 vállalat maradna meg abból a 158-ból, amelyeket 1995-ben stratégiai vállalatnak nyilvánítottak. Pedig a stratégiai vállalat intézményének van értelme: az állam befolyásolni tudja általuk a gazdasági folyamatokat, illetve meg tud védeni speciálisan hazai termékeket.

Az állami vagyon eladását mostantól egy részvénytársaság intézné, amely rendelkezne a Nemzeti Földalapban lévő vagyonnal is. A földek eladását olyan módon tervezik, ami hátrányos a helyi kis- és középgazdálkodóknak, de jó a befektetőknek: egymástól távol lévő földekből képeznének nagy méretű csomagokat, amelyeket csak nagy tőkeerejű vásárlók tudnak megszerezni, akiknek ráadásul nem probléma, ha több település határában fekszik a birtokuk. A helyben élő gazdának viszont ez hátrány.

Az állami ingatlanok jelentős része is eladhatóvá válik, például az egyetemi és kórházi épületek. Az említett részvénytársaságnak az eladásokhoz nem kell a parlament jóváhagyását kérnie. A törvény arról is rendelkezik, hogy a közintézmények „lakbért” kötelesek fizetni az államnak az általuk használt ingatlanért, azaz ennyivel csökken költségvetési támogatásuk. Ez oda vezethet, hogy az egyetemek, kórházak, kulturális intézmények  szerényebb, igénytelenebb környezetbe költöznek, hogy értékesíthessék szép, belvárosi vagy zöldövezeti épületeiket. Tehát bankok és irodaházak fognak a helyükre költözni.

- A rendszerváltáskor viszonylag széleskörű egyetértés volt arról, hogy privatizáció kell. Az Élőlánc most tüntet ellene, mintha a kormány olyasmit akarna eladni, amit a nép nem. Csakhogy a privatizációnak még mindig nagy elfogadottsága van.

- Az államszocializmus rossz hírbe hozta az állami tulajdont, az emberek megtanulták, hogy ami az államé, az nem az övék. Mi is helyeseljük az egykor erőszakkal államosított tulajdon visszajuttatását a magánszférába, bár a lebonyolítás módja ellen lenne kifogásunk. De most már jó ideje másról van szó: a kincstári vagyon kiárusításáról, amit az Alkotmány nemzeti vagyonnak minősít. Ez olyan alapvető közszolgáltatások anyagi alapját biztosítja, amihez mindenkinek alkotmányos joga van. Természeti kincsekről, közintézmények ingatlanvagyonáról, stratégiai vállalatokról beszélünk. Ezek elidegenítése nem kormányzati hatáskör, és gazdálkodásuk nem jövedelem-orientált részvénytársasági formát kíván. Ezekkel csak a társadalom egészét képviselő testület rendelkezhet: a népképviseleti országgyűlés. A demokratikus jogállam elve sérül, ha a végrehajtó hatalom zseberevágja a kincstár kulcsát.

- Miért baj az, hogy eladjuk ezeket a stratégiai vállalatokat?

- A társadalom (és a kormány) kiszolgáltatottá válik a vevő üzleti érdekeivel szemben. Különösen az úgynevezett természetes monopóliumok esetében, amelyek magánosítása nem teremt versenyhelyzetet. Ha a vízközműveket vagy az áramszolgáltató hálózatokat adom el, akkor az "ország testének" az ereit árusítom ki, amelyben - a hasonlatnál maradva - a vér áramlik. A kórház, az egyetem, a minisztérium épületei egy történelmileg kialakult intézményrendszerhez tartoznak, amelyeket eddig nem volt szokás eladni. Most a Kereskedelmi Világszervezet nyomására ez a helyzet világszerte kezd megváltozni, és a tapasztalatok lesújtóak. A szolgáltatások minősége rendszerint romlott, áruk emelkedett.

- A kormány többek között azzal az indokkal privatizál és vezet be piaci versenyt a közszolgáltatásokban, hogy lejjebb kell szorítani a költségvetési hiányt, és olcsóbbá kell tenni az állam működését. Van alternatíva?

- A költségvetésnek vannak olyan fejezetei, amelyekből nem lehet lefaragni, bármennyire is szeretné a Világbank. Például Magyarország látszólag sokat költ oktatásra, valójában viszont keveset. Ez úgy lehetséges, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelemhez képest az oktatás részesedése nem tűnik kevésnek – csakhogy az a nemzeti jövedelem siralmasan szerény. A sikeres szegény országok titka, hogy „ésszerűtlenül” sokat költöttek oktatásra. Tehát nem a közszolgáltatásokat kell korlátozni,  hanem az állami bevételeket növelni. Például közteherviseléssel. Az Országos Civil Fórum elkészített egy tervezetet a költségvetési hiány csökkentésére. Hatalmas magánvagyonok halmozódtak fel ellenőrizetlen körülmények között, ezek tulajdonosait meg kell és meg is lehet adóztatni különféle ismert adótechnikai eszközökkel. Meg kell szüntetni a multinacionális vállalatoknak, környezetterhelő tevékenységeknek nyújtott nyílt és rejtett kedvezményeket, keményen adóztatni az ipari környezetszennyezést, a fölösleges hulladékképződéssel járó csomagolóanyagok használatát, ezekre a fejlett európai országokban már bőven akad példa. Kirívóan alacsony a felnőtt lakosságon belül a foglalkoztatottak aránya. Ezért patrióta gazdaságpolitikára van szükség, amely a hazai erőforrásokra és a hazai munkakultúra kihasználására alapozó cégeket részesíti előnyben. A foglalkoztatást sújtó adókat csökkentenénk, inkább a gazdagok fogyasztására tennénk több adót.

- Az egészségügy finanszírozásával szerte a világon gondok vannak, többféle modellt alakítottak ki a probléma kezelésére. Az Élőlánc Magyarországért régóta kampányol a magántőke bevonása ellen. Maradjon minden a régiben?

- A társadalombiztosítás kötelező privatizálásával az állam olyasmihez nyúl, ami nem az övé. Ugyanis a tb-járulékot nem az államnak adjuk, hanem egymásnak. Ebben különbözik az adótól. Közös perselybe gyűjtjük a pénzt, és ha valaki beteg lesz, az kiveszi. Nem az fizeti a legtöbbet, aki beteg, hanem aki egészséges. Ha létezik ma szolidaritás, akkor ez az. A perselyben lévő pénz tehát a miénk, és az államot azzal bíztuk meg, hogy kezelje. De az állam most kötelez bennünket arra, hogy magánvállalkozókkal, üzleti biztosítók valamelyikével kössünk szerződést, és ők kezeljék a pénzünket. Ez elfogadhatatlan.

-  A globalizáció arra kényszeríti az országokat, hogy kedvező vállalkozási feltételeket teremtsenek, alacsonyan tartsák az adókat, különben a cégek más országokba települnek. Hogyan lehet ezt kivédeni?

- A kormányok világszerte előnyt biztosítanak a multinacionális cégeknek a helybéli kis- és középvállalkozásokkal szemben, mert a multik bármikor elköltözhetnek, ha nem tetszik valami. A helybéliek viszont nem tudnak elmenni, ezért nincsenek alkuhelyzetben, és nem is kapnak olyan súlyos támogatásokat meg adókedvezményeket, mint az óriáscégek. Hol itt az esélyegyenlőség, a szabad verseny? Pedig a kis- és középvállalkozások jobban növelik a foglalkoztatást, mert a multiknál a szent hatékonyság érdekében a lenyomják a dolgozók számát. Tehát nem érdeke az országnak, hogy mindenáron itt tartsa az óriáscégeket, többek között azért sem, mert a multiknál képződött nyereség jóval kisebb aránya marad itthon, mint a hazai kis és közepes cégek esetében. Inkább azokat a nagyvállalatokat kell ideszoktatni, amelyek hajlandóak a közteherviselésre, akik magasabb szintű munkakultúrát és szigorúbban védett környezetet keresnek, nem csak a rövid távú haszonban gondolkodnak.

- A közszolgáltatások piacosítását olyan befolyásos intézmények akarják, mint az unió vagy a Kereskedelmi Világszervezet. Hogyan dacolhatna ezekkel az ország?

- A nálunk ravaszabb európai országok nem kapkodják el azt, ami most nálunk gőzerővel folyik. A privatizáció élharcosai lettünk. Pedig ha egy kis ország privatizálja a vízközműveit, nehezen tudja majd befolyásolni a nemzetközi céget, amely megveszi, míg egy nagy európai országnak erre számos eszköze lehet, különösen ha a cég központja nála van. Tehát nekünk hamarabb kellene erre ráébredni. Részt vehetnénk az unió belső reformját célzó törekvésekben, amelyek az európai értékek jegyében - mint a szolidaritás, a közszolgáltatások magas színvonala, a környezetvédelem stb. - a neoliberalizmus visszaszorítását célozzák.

- Hogyan alakult ki annak a hatvankét embernek a csoportja, akik a Nemzeti Vagyontörvény elleni tiltakozás mögé álltak, és előbb Sólyom Lászlóhoz, majd a parlamenti képviselőkhöz fordultak?

- Ősszel Gazsó Ferenccel, Náray-Szabó Gáborral és Schneller Istvánnal elkezdtük az Országos Civil Fórum vitasorozatát különböző szakpolitikai kérdésekben. Kitűnő szakembereket nyertünk meg arra, hogy előadásokat tartsanak, és írásbeli ajánlásokat fogalmazzanak meg a maguk területén. Szélesebb közönséget tudtunk megszólítani,  mint  környezetvédő tevékenységünkkel.

- Ezt kiknek a nevében mondod?

- Az Élőlánc Magyarországért közéleti mozgalom nevében. Részben innen indult a Civil Fórum kezdeményezése, amely a szélesebb értelmiségi összefogás kiindulópontja lett. És ehhez a körhöz fordultunk, amikor Bencze Izabella, a Kincstári Vagyonigazgatóság volt igazgatóhelyettese, és Zlinszky János volt alkotmánybíró felhívta a figyelmünket a Nemzeti Vagyontörvényre. A hatvankét aláíró főként olyanokból áll, akiknél a jobb- vagy baloldali kötődés nem elsőrendű szempont. Nem alakítottunk szervezetet a számukra. Magát a tüntetést viszont az Élőlánc szervezi.

- Mi az Élőlánc? A nevében mozgalom, de legutóbb indult az országgyűlési választásokon.

- Mozgalom vagyunk, és az ökológiai világnézet politikai képviseletére minden legitim eszközt igyekszünk igénybe venni, ezek egyike volt az, hogy indultunk a választásokon.

- A nagy pártok is mondhatnák, hogy ők egy mozgalom, és nekik az ügy a fontos, a hatalom csak eszköz. Mi a különbség köztetek és a parlamenti pártok között?

- Mi a profi ligába nem férünk be, míg az MSZP, vagy a Fidesz igen. Ők hatalmas pénzen, a gazdasági, pénzügyi és közigazgatási hatalom kombinációján alapuló stratégiával tartják fent magukat. Nekünk erre esélyünk sincs, sőt, ezt a hatalomkoncentrációt programszerűen ellenezzük is. A mi programunk rendszeridegen. Nem környezetvédők vagyunk, a környezet ugyanis a mai hatalmi viszonyok között védhetetlen. Az emberhez méltó élet környezeti és társadalmi feltételeit csak együtt lehet megvédeni, és ezt a védelmet nevezzük ökopolitikának.

Azért fontos a politikai képviselet, mert mint civil mozgalom, tíz évig küzdhetünk néhány fáért a Jókai téren, és ha győzünk, akkor az ellenfél azonnal megjelenik a Nagymező utcában és a Hunyadi téren egyszerre. Tehát a civil harc önmagában, politikai képviselet nélkül kilátástalan. Nem lehet minden fa mellé környezetvédőt állítani: jó törvényeket hozni.

- Szállóige lett egy mondásodból, miszerint "tüntetünk, hogy pályázhassunk, és pályázunk, hogy tüntethessünk". Ez a civilkedés kritikája.

- Önkritika! Magyarországon a civil társadalom nem elég tehetős és nincs elég önbizalma ahhoz, hogy valóban civil lehessen. Mert vagy vállalja a teljes függetlenséget, és akkor kizsigereli önmagát, mint mi az Élőláncban, vagy eleget tesz a sikeres pályázat feltételeinek. Tehát nem nagyon politizál, másrészt ideje nagy részét pályázatok írásával, meg gyakran látszat tevékenységek elvégzésével, adminisztrálásával tölti. Mit ír az egész magyar értelmiség? Pályázatot. Én is. Mint egyetemi tanár kényszerülök rá. Nem a civil mozgalmakat hibáztatom, hanem a pályázati finanszírozást, amelyet igazságtalannak, korruptnak, pazarlónak tartok.

- Miért gondolod, hogy ha ti hatalomhoz jutnátok, akkor etikusabban viselkednétek, mint a jelenlegi elit?

- Nem járnánk végig az ő tévútjukat. A rendszerváltozás után a jelenlegi politikusok elhitték, hogy a politika és az erkölcs elválasztható, és a győzelemhez csak úgy vezet út, ha kiegyeznek valamely gazdasági, pénzügyi hatalommal. Azt gondolták, hogy mint kis ország, jó képet kell vágnunk a globalizációhoz, és mindenben alkalmazkodnunk kell. Pedig az ügyesen politizáló kis országok esetei ezt cáfolják. A szovjet tömbtől való kiszabadulás eufóriájában az ország nagy része elhitte, és főként a liberálisok azt gondolták, hogy a szabad piac, a tőke szabad áramlása hozza el a jó világot, a demokráciát, a szabadságot. De ma már nem a magántulajdon dominál és a szabad verseny nem létezik, hanem a hálózati tulajdon és a nemzetközi monopóliumok diktálnak. A szabadság védelmében a globalizációnak ezzel a formájával kell szembeszállni. Tehát mi más világnézeti alapról indulunk, mint a rendszerváltó pártok, és úgy gondoljuk, hogy nem érdemes korrumpálódni. Az ökológiai politika hiteles képviselői a választásokon egyelőre nem fogják átlépni a parlamenti küszöböt. Majd beáramlanak a kitárt ablakokon, beszivárognak a falakon keresztül. Mi egy globális rendszerváltozás képviselői vagyunk, ezért ennek a rendszernek a kísértései hidegen hagynak.

- Nem tartasz-e attól, hogy a globalizációkritikai mozgalmakhoz csapódik a szélsőjobb? Bár a két mozgalomnak semmi köze, de helyenként hasonló megállapításokra jut, ami keveredést okozhat bizonyos fejekben.

- Szégyen és gyalázat volna átengedni politikai szélsőségeknek, idejétmúlt eszméknek a mostani politikai-gazdasági világrend bírálatát. Az önrendelkezés, a szolidaritás és az emberi lépték helyreállításának ökopolitikai programja összetéveszthetetlen a szélsőjobb hőzöngésével. Nem elhatárolódni kell, hanem keresni az alkalmat, hogy a sok dühös és elkeseredett fiatal, aki most a világban kommunista vagy fasiszta mozgalmakba keveredik, utat találjon hozzánk. De engedmények nélkül: felbujtóikat, demagóg jelszavaikat, lobogóikat nem hozhatják magukkal.

Az elfogadásra váró Nemzeti Vagyontörvény szövege