Egyrészről, a professzorokkal, kutatókkal folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a tudománnyal foglalkozók elsöprő többsége a gyakorlatias megközelítés híve. A Nobel-díjas amerikai Robert Engle, aki egyébként statisztikai módszertani újításaiért részesült ebben a kimagasló elismerésben, egyetértett azzal a felvetéssel, hogy például a fejlett ipari államokra váró demográfiai, közfinanszírozási kihívások nem ideológiai, hanem tényleges megoldásokat követelnek. Hasonlóan érvelt Assar Lindbeck, aki részt vett a svéd jóléti modell kidolgozásában, majd reformjában. Úgy látja, nem a kormányok színezetétől függ, hogy megvalósítják-e - és miként - a kényszerű átalakításokat. A szocialista, liberális, konzervatív jelzők ma már szinte semmiféle jelentést sem hordoznak magukban. A beszélgetőpartnerek, különösen az ifjabb nemzedék tagjai, jót derültek, s meg is hökkentek, amikor arról értesültek, hogy a magát konzervatívnak valló magyar ellenzék a neoliberalizmus bélyegét ragasztaná rá a szociál-liberális koalíció által meghirdetett programra, miközben például Svédországban a jobbközép kormány vezet be sok tekintetben kísértetiesen hasonló reformokat.

Ezzel együtt szinte minden előadás megpróbált szembeszegülni a szakmában, s különösen a politikusok körében esetleg tévesen rögzült vagy korábban érvényes, mára azonban megváltozott összefüggésekkel. A Világbank fiatal, de már vezető közgazdásza, Sergio Schmukler arra volt kíváncsi, vajon a feltörekvő piacok - mint amilyen a magyar is - valóban megfagynak, s összetöredeznek-e, ha a globális pénzügyi légkör úgy lehűl, mint mostanában, az amerikai jelzáloghitelek zavarai miatt. Nos, kimutatta, hogy ez a népszerű felfogás bizony tarthatatlan. A kérdéses piacokon éppenséggel növekedik a forgalom, s viselkedésük inkább hasonlít a fejlett országok kereskedésére. Ám a globális bizonytalanságok legfőbb forrása nem egyéb, mint Kína és India betagozódása a világgazdaságba, s magas megtakarítási rátája, ám ez átmeneti folyamatnak ígérkezik, ahogy gazdagodnak, és egyre többet fogyasztanak. A pályakezdőnek számító német Gernot Mueller azt a vélekedést igyekezett szertefoszlatni, hogy a költségvetési költekezés gyorsítja a gazdasági növekedés ütemét. Kérdés, a politikusokig eljut-e az üzenete, s ha igen, megértik-e?

Ez a pragmatikus, a folyamatokat átértékelő szemlélet jellemezte egyrészről ezt a nagyszabású nemzetközi tudóstalálkozót, másrészről pedig ismét egyértelművé vált, hogy nincs egyetlen, meghatározó vonulat a közgazdaság-tudományban. Míg korábban a klasszikus, a neoklasszikus, a keynes-i vagy a monetarista iskola rátelepedett a gondolkodásra, s a közgazdászok maguk is fontosnak tartották jelezni hovatartozásukat, ma már ez szinte teljesen eltűnt. - Ennek is megvan persze az elmélettörténeti, gyakorlati magyarázata - mondja Halpern László, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatóhelyettese, aki e konferencia szervezésében, előkészítésében is részt vett. - Az ok az - teszi hozzá -, hogy a makrogazdasági kutatásnak, például a növekedés vizsgálatának a jelentősége valamelyest csökkent, s a figyelem átterelődött a mikrovilágra, vagyis a vállalatok, a háztartások, az emberi viselkedés, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a fejlődés vagy az energia kutatására. Azért, mert a közgazdaságtan úgy érzi, hogy a maga módszereivel érdemi válaszokat tud adni, s ezek a válaszok aztán természetesen visszahatnak a makrodöntésekre is. A közgazdasági iskolák szerepét megkérdőjelezte az a felismerés is, hogy a közgazdaságtan művelői - bizonyos feltételek elfogadása esetén - ugyanarra az eredményre jutnak a kutatások során.

Az információs technológia fejlődése lehetővé tette, hogy a kutatók gazdag adattárakkal dolgozzanak, új szempontokat vessenek fel, és elemezzenek. A háztartás statisztikai felmérésekbe így kerülhetett be például az elégedettséget firtató kérdés, amely túlmegy a jövedelmi viszonyok, a gépesítettség megfigyelésén, s azt is rögzíti, hogy az emberek hogyan látják a jövőt, hogyan érzik magukat. De az áruházi vonalkódok összesítéséből keletkező adattömeg is választ adhat a kereskedőket érdeklő vásárlói szokásokra, amelyek persze hasznosak lehetnek általánosabb következtetések levonására is.

A makro- és mikroökonómia szétválása és új kölcsönhatása további részterületek kibontakozását idézte elő. - A hagyományos pénzügytan inkább a makroismeretekbe ágyazódott be, miközben önálló területté vált a pénzügyi piacok működésének leírása - jegyzi meg Halpern László. A makrokutatás iránya is változik, hiszen a gazdasági növekedés helyett inkább az üzleti ciklusok megfigyelése került előtérbe, vagy például az innováció szerepe. A kutatók sok modellt hoztak létre annak bemutatására, hogy az újító szellemű vállalatok miért is újító szelleműek, vajon hogyan hatnak a gazdaságra, hogyan szakadnak ki nagyvállalatokból kis cégek egy-egy innováció megvalósítására. Ezek a modellek például azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem garantálja a gazdasági növekedés iramának felpörgését, ha egy ország egyre több pénzt költ kutatás-fejlesztésre. S általánosságban is épp az a tanulság szűrhető le e konferencia nyomán is, hogy a közgazdaságtan akkor hasznosulhat a kormányzati intézkedésekben, ha a döntéshozók megértik és alkalmazzák a tudomány eredményeit.