Az idegenek vezetése
Képzeljük el, hogy egy kirgiz, vagy argentin turista ilyen információval a fejében tér haza. De miket mondhatnak aztán az ilyen botcsinálta idegenvezetők István királyról vagy Sisiről? Jobb ebbe bele se gondolni, hanem inkább rögvest rendőrileg ellenőriztetni - miként e kívánalom többször hangot kapott -, hogy van-e hivatalos engedélye annak, aki turisták tájékoztatásának felelősségét vállalja magára. - Igaz, nemrégiben, amikor Pozsonyban a szlovák rendőrség fülön csípett egy, ha jól emlékszem, szekszárdi illetőségű történelemtanárt, akinek nem volt Szlovákiára érvényes idegenvezetői engedélye, mégis beszélt diákjainak Pozsony történelméről; s ezt itthon nálunk a közvélekedés disznóságnak, sovén piszkálódásnak tartotta. De biztosak lehetünk-e abban, hogy a szekszárdi tanár a szlovákiai történelemfelfogásnak megfelelően ismertette a valaha Pozsonyban történteket. S itt van a kutya elásva: a történelemfelfogások és leírások sokszor összeegyeztethetetlen sokféleségében.
Van persze egyszerűbb magyarázat is: az idegenvezetők érdekvédelmi szervezete a vizsgával, engedéllyel nem rendelkezők kontárságára hivatkozva védi tagjai anyagi érdekeit. S ezzel önmagában semmi baj nincs. Tegyék dolgukat! A kontárság kérdése azonban, jelen esetben, hogy ki kit vezet a történelem útvesztőiben, s hogy egyazon eseményekről miért vannak a mintegy hivatalos, nemzeti történetírásokban egymástól merőben eltérő elbeszélések forgalomban - ez már bonyolultabb. A Ki ért a történelemhez? kérdésének megválaszolása persze még akkor se volna könnyű, ha azok, akiknek diploma igazolja történészi mivoltukat, egyetértenének egymással. De tudjuk, hogy alapvető kérdésekben még ők se értenek, nem hogy egyet, de néha még szót se egymással. Van-e egységes tankönyve a Kárpát-medencében, nemzetállami keretek közt élő népeknek e térségben történtekről? Legalább azoknak, amelyek az Európai Unió tagjai? Vagy akár csak két szomszédos országnak itt e tájon? A válasz: nincs, nincs, nincs. - De nem folytatnám az ilyen kéztördeléses sopánkodásba hajló - noha nem elégszer ismételt - hiányfelsorolást. Inkább, ha más vidékről is, egy pozitív példát említenék, egy új könyvet az 1857-es indiai felkelésről.
A mi iskolás tankönyveink szipojlázadásként (néha egybeírva, néha külön, néha kötőjellel) vagy indiai nemzeti felkelésként ejtenek erről szót. Méltán, mert a XIX. század gyarmatépítő birodalmainak, főként a Brit Birodalomnak ez a legmegrázóbb, sok mindenre kiható eseménye. Az angolul sepoynak írt és szipojnak ejtett perzsa szó, a szipahi egyébként lovas katonát jelent, s mi szpáhiként ismerjük. Ázsia legnagyobb hadseregének a Kelet-Indiai Társaság irányítása alatt, északon az akkori Indiát teljes szélességében megkaparintó Bengáli Hadseregnek 139 ezer indiai katonájából - vagyis a szipojokból - 7796 kivételével 1857 tavaszán mind fellázadt brit parancsnokaik ellen.
Az utolsó csepp története a felkelés kitöréséhez szakállas történet. Hadd növesszem ezt a szakállat, s emlékeztessek arra, hogy az indiai katonák zendüléséhez vezető végső esemény - amiből a felkelés kinőtt, s aminek ténybeliségét az egyébként egyet nem értő történészek mindig is elfogadták - egyfajta lőszerrel kapcsolatos. Modernizációs okból akkortájt vezettek be az angol katonaságnál egy úgynevezett vontcsövű muskétát, amely még elöltöltős volt, füstös lőpor kellett hozzá, de a fegyver csöve már huzagolt volt, ami miatt a fojtás nehézkesebbé vált. A megfelelő fojtás végett a lövedéket és lőport tartalmazó töltény borítását erősen átitatták zsírral. Ebből lett a baj. A katonának ugyanis, hogy a lőport a fegyver csövébe tölthesse, előbb el kellett harapnia a töltény papírját, ami a bőséges zsírozás miatt eleve gusztustalan volt. El is terjedt, hogy a kalkuttai fegyvergyárban disznózsír és marhafaggyú keverékét használják, aminek már az érintése is mind a muzulmános, mind a hinduk számára a vallási előírások súlyos megsértését jelentette. A gyarmati vezetés aztán hiába kapott észbe, s kezdtek a lőszerhez méhviaszt és tisztított vajat használni, a baj megtörtént: a szipojok szemében igazolódott, hogy a hittérítők nemcsak prédikálnak, hanem meg is alázzák őket hitükben. A felkelésben résztvevő szipojok túlnyomó többsége ugyan hindu vallású brahmin volt, de egyként a Delhiben élő agg, természetesen muzulmán vallású mogul fejedelem zöld zászlaja alatt sorakoztak fel szent háborúra a keresztények ellen. Ezzel a töltényüggyel azonban sokan és sokáig megtalálni vélték a kontinens méretű felkelés okát, nevezetesen a babonás bennszülöttek primitív vallásosságát.
Hatalmas területen, két éven keresztül húzódó, véres eseményekről jelentősége miatt rengeteget írtak. A felkelés okairól nemzeti, vallási, kasztbéli, vagy osztálykülönbségek mentén kifejtett, de egymással alig egyeztethető magyarázatok keringenek másfél száz év óta. Ugyan miket mesélhet Delhiben, a felkelés középpontjában, a híres Vörös Erődben az idegenvezető? Kinek a meséjét mondhatja? - Most azonban, csodák csodája, megjelent tavaly egy könyv, William Dalrymple könyve (The Last Mughal), amelyet Indiában is, Pakisztánban is, s az angolbeszédű tudományos körökben és a napi sajtóban kalap lengetve üdvözölnek. Nemcsak azért, mert nagyon jól van megírva és az utolsó mogul uralkodó idejének udvari kultúrájáról, Delhi ezerarcú hétköznapjairól lenyűgöző tárgyismerettel ír, hanem mert tárgyilagos, kiegyensúlyozott, s a máig viaskodó emlékezések közepette senkinek a mundérját nem védi. Brit alattvalóként a britekét se. S egyáltalán nem utolsósorban a könyv szenzációs jelentőségét az adja, hogy akadt végre egy szerző, aki nemcsak nemzeti legendákból, osztályharcos elvekből vagy a gyarmatosítók civilizációs hevületéből értelmezte a keserves történteket, hanem évek munkájával, elsőként végigolvasta munkatársaival a delhii levéltár másfél évszázada szépen megőrzött, de senki által eddig végig nem böngészett több tízezernyi urdu és perzsa nyelvű dokumentumát. Minden történész álma, hogy ilyenféle, még feltáratlan források tömegéhez jusson. Ez ugyan eddig is a szakemberek rendelkezésére állt, csak éppen nem érdekelt senkit. "Felfedezéséhez" csak nyitottság, az ellenfél megértésének szándéka kellett.
Jut eszembe, egyszer egy hadtörténészünket hallgattam, aki rezignáltan közölte, hogy az 1848-49-es szabadságharc történetéről számos magyar szerző írt már, noha a bécsi hadilevéltár, ahol a császári csapatok, vagyis az ellenség dokumentumait őrzik, enyhén szólva kevéssé volt látogatott a tárggyal foglalkozó magyar szerzők által. Pedig például a tápióbicskei csatában, a magyarok nem magukban harcoltak. Hogy úgy mondjam ez nem csak a mi csatánk volt, még ha akkor szerencsésen a veressipkások diadalmaskodtak is. Érdekes lehet az egészet adó másik fél szempontja is, hogy ne maradjunk eltévedt idegenek saját történelmünkben.
