Skokie, Illinois
Néhány bank, a minden amerikai főutcán visszaköszönő üzletek, benzinkutak, templomok. S persze több zsinagóga, kisebb imaház.
Skokiéban az éppen újjászerveződő - és egyébként azelőtt, akkor és azóta is az amerikai társadalomban teljesen súlytalan - náci párt 1977. május 1-jén menetelni szeretne.
A városházával szemben, a parkosított főtéren. Persze egyenruhában, náci szimbólumokkal. Időben jelentkeznek, s először a hatóságok szó nélkül engedélyezik a rendezvényt, de azután megmozdul a város. A közfelháborodáson kezdetben a polgármester is meglepődik. Bizonytalan, de nekivág. A városháza bíróságon támadja meg a náci tüntetést. Mozgástere korlátozott, de amit tehet, meglépi. Magát a betiltást nem kezdeményezheti. Végül a tüntetést túl kockázatosnak nevezi, s így a szervezőktől 350 ezer dollárt kér biztosítási letétként, hogy az esetleges zavargások utáni helyreállítási költségeket, úgymond, legyen miből fedezni. Persze, tudják, hogy a két tucat náci akkor ott úgysem fog rombolni, meg hogy a törpepártnak nincs pénze, amit letétbe helyezhetne. A városháza mandátumaiból most erre tellett. Április 28-án a bíróság a tüntetés bejegyzését a pénz beérkezéséig felfüggeszti. Május 1-jén nincsenek nácik a főtéren. Győzelem! A nácik persze nem hagyják annyiban. Frank Collin, az eredeti akció kitervelője a szólásszabadság megsértéséért pert indít. Nincsenek sem kapcsolataik, sem jó ügyvédjeik. Így igazán zseniális ötlettel az ACLU-hoz (American Civil Liberties Union), a hivatalossággal szemben a szólásszabadságot mindig és mindenütt abszolút értékként védő mélyliberális szervezethez fordulnak, védje az őket. Az ACLU-t 1920-ban alapították, már a 1930-40-es években voltak botrányok körülötte, amikor az amerikai Délen egyszerre védte a feketék polgárjogi szervezeteit és a Ku-Klux-Klan jogát a fáklyás menetelésekhez. Azután 1937-ben, bár eddig amúgy inkább szakszervezetbarát hírében állott, elvállalta egy bíróságon Henry Ford védelmét, aki fenyegetésként is felfogható kijelentéseket tett vállalatai munkásszerveződéseiről. Mindez azonban semmi volt a Skokie-történethez képest. Az ACLU bizonyára habozott egy ideig (vezetésében akkortájt meghatározóak voltak New York-i zsidó csoportok), de végül is elvállalta Collinékat. S egy tizennégy hónapos súlyos jogi csatában, amelyben az üggyel háromszor foglalkozott a legfelsőbb bíróság, s amelyet később nagy irodalom s egy igen ismert film is megjelenített, végül is győzött. A nácik tüntethettek Skokiéban. A menetet azonban mégsem tartják meg. Pontosabban: áthelyezik Chicago belvárosába. Collinnak nem a menetelés, hanem a nyilvánosság, a média kell. Meg is kapja. A náciellenesek ismét küzdenek a betiltásért. De az ACLU ügyvédjeivel szemben újra alulmaradnak. Így 1978. július 9-én végül is pár tucat fekete egyenruhás felvonul Chicagóban. A menetet kísérő rendőrök alig tudják megvédeni őket a néhány ezres feldühödött ellentüntetőktől.
Skokie közkönyvtárában a perrel kapcsolatos sajtóanyagot digitalizálták. Pestről simán olvasható. Én is így használtam. A sztorit számos egyetemen tanítják Amerika leghíresebb jogi esetei között. A nácikból nem lett tömegmozgalom, de akkor az országban - ahol azért az átlagpolgár nem a napi politika iránti érdeklődéséről híres - mindenki ismerte őket. Nem volt lap Amerikában, amely nem vezércikkben foglalkozott a sztorival. A templomokban Skokie-ról prédikáltak. És, ez nem mellékes, a városka polgármesterét támogató levelekkel árasztották el. - Először még arra gondoltam - olvasom visszaemlékezéseiben -, hogy egyszerűbb lett volna a város zsidó csoportjait megnyugtatnom. Úgysem történik semmi. Bírjanak ki másfél órát, azután a nácik majd elmennek. De mindenhonnan ömleni kezdtek a levelek. S én megnyugodtam.
Persze, nemcsak Collin, hanem a képviseletét koordináló ACLU akkori igazgatója, Aryah Neier is híres lesz. Akkor negyven körüli menekült, német-zsidó szülei kisgyermekként hozták magukkal Amerikába. Neki, írja az akkor vele rokonszenvező sajtó, szemben a kompromisszumaikkal büszkélkedő politikusokkal, elvei vannak. Persze, az ACLU tagjainak is voltak elvei. Neierétől ugyan némileg eltérőek. Harmincezren lépnek ki, radikálisan fogyni kezdenek a támogatói pénzek, az apparátusból embereket kell elbocsátani. Neier 1979-ben igen alapos, azóta is hivatkozott könyvben védi álláspontját.
Egyébként az USA-ban is nagy irodalom foglalkozik, főleg Skokie óta, a szólásszabadság lehetséges korlátaival. Megállapítva, hogy az azzal kapcsolatos vélekedések és szabályozások történeti tapasztalattól és kultúrától függenek. Egyébként az amerikai legfelsőbb bíróság is már viszonylag korán megfogalmazott bizonyos tiltásokat. Bár azok között némileg furcsák is akadnak. Például az 1942-es "Chaplinsky vs State of New Hampshire" ügyben a "szemét fasiszta" jelzőt (még?) békebontásra alkalmasnak, ezért a közbeszédből kiiktatandónak tartja. Végül is, akinek mondják, megsértődhet, s erőszakos ellenlépésekre vetemedhet. S máris ott a baj. Ezt az érvelésmódot egyébként Skokiéban a náciellenesek fordítva ugyan, de próbálták használni. Logikájuk szerint a "náci" szó önmagában is békebontó. Hiszen a miatta felháborodott zsidók veszélyeztethetik a közrendet. Következésképpen a nácikat nem lehet közterületre engedni, hiszen ezzel programozzuk az általuk gerjesztett felfordulást. De az ACLU jogászaival szemben itt most ez nem működött. A 90-es évekre azután Amerikában és az ACLU-ban is sok minden megváltozott. Az utóbbiban a szólásszabadság fundamentalistái kisebbségbe kerültek a szélesedő gyűlöletbeszéd által magukat érintettnek vélő feministákhoz, kisebbségiekhez, egyenlőségpártiakhoz képest. Többszörösen nyilvánvalóvá vált, hogy a polgári szabadságjogok - a szólásé is - esetenként tartósan szembekerülhetnek az emberi jogokkal. 2007 márciusában a városi hatóságok - nem minden vita nélkül - New Yorkban betiltották az "n szó", vagyis a "nigger" használatát.
De mi történt közben a történet főhőseivel? Collin már nem neonáci. Éveket ült kisfiúk molesztálásáért. Később neopogányokkal, újboszorkányokkal együtt tűnik fel. Innen is kiiratkozik, álnéven cikkeket ír Atlantiszról, indián kapcsolatai vannak, a prekolumbian lélekvándorlásról értekezik. Friss nyomaira nem leltem. Neier már a 90-es években otthagyja az ACLU-t. Most a Nyitott Társadalom Intézet New York-i elnöke, gyakran megfordul Pesten is. Az ACLU-nak mindazonáltal még vannak régi sejtjei. Az ohiói például az idén márciusban vállalta el Cincinnatiban egy fekete negyedbe bejelentett, de ott mozgásában csak behatároltan engedélyezett újabb náci menet jogi képviseletet. Hiszen azok mindössze háromsaroknyit vonulhattak, tehát politikai jogaikat korlátozták. Érthető, védelemre szorulnak.
Tanulságok? Először. Nem fátum, hogy mint Skokiéban történt, a neonácik ellenfeleiknél gyorsabban tanuljanak. Másodszor. A meneteket tervezők ott láthatóan ügyesen használjak a médiát. Ez nem akkora ördöngösség, hátha az antifasizmusnak is van nálunk valamekkora hírértéke. A kreativitás e tekintetben a radikálisok célkeresztjében lévők között sem lenne ártalmas. Harmadszor, nyilvánvalóan másként más elvekre hivatkozhatunk, ha egy normasértő csoportot a társadalomban aktívan harmincan támogatnak és másként, ha háromszázezren azokétól azért nem nagyon távoli elvekre hivatkoznak s közülük ezrek hajlandóak ezekért akciókba is lépni. Másmilyen kockázatokról van itt és ott szó. Nálunk, sajnos, bár csupa közhelyről beszélünk, furcsa módón egyik alapfelismerés sem tűnik ma magától értetődőnek, vagy nem vitathatónak/vitatandónak. S ez alapvetőbb anomália, mint egyszerűen a fekete fantázia-egyenruhások menetelése.
