Uhudlerland 4.
De vannak még azonos momentumok: régről maradt ismerős parasztházak itt is, ott is, emlékművek, felírások és a nyelv mindenekelőtt; másutt a nyelvhatár ritkán esik egybe az országhatárral.
De Burgenlandba átlépve bízvást elfelejthetünk magyarul. Van, ahol a magyar és az osztrák kocsmát pár száz méter választja el, és a kettőt összekötő úton gond nélkül lehet elsétálni, de a tízperces út alatt érdemes elvégezni egy rapid nyelvtanfolyást annak, aki nem beszéli szomszédja nyelvét, ám szomját oltani szeretné.
Burgenland - leszámítva Felsőőr maroknyi kisebbségét - nem magyar, és valószínűleg nem is volt az soha. Itt elvétve lelhetsz magyar iskolára, nem hallgathatsz be magyar nyelvű istentiszteletre, nem látsz monumenteket, melyen magyar nyelvű felírás emlékeztet.
Ez az évezreden át a magyar álladalomhoz tartozó vidék német, és mindig is az volt.
Érhető, hogy fölkaptam a fejem, mikor egy szép kis templomba belépve magyar szavakon akadt meg szemem. Pontosabban a fejemet kellett felkapnom elébb, mert a felírás meglehetősen magasban ragyogott, egy hatalmas, csodálatos színpompás üvegablak alatt.
Vendéglátóim Mariasdorfba, vagyis Máriafalvára vittek el.
Csinos, késő gótikus templom magasodik itt a falu közepén. Halászbástyán, pécsi vagy kassai bazilikán próbázott építészgyerek szemem rögtön jelezte, hogy ez tizenkilencedik századi neóval komplettírozott gótika, túlságosan tökéletes, túlságosan ép, túlságosan gótikus a ház ahhoz, hogy tisztán középkori legyen.
A magyar nyelven is olvasható tájékoztató aztán igazolt is: az ezernégyszázas években épült, és aztán többször átalakított, rontott, javított épületet Steindl Imre faragta vissza és át gótikus neotökélyre 1879 és 1888 között.
A magyar Parlament építésze.
Körbejárva a házat, találtam is a főműre utaló momentumot: a főhomlokzaton lévő, nyilvánvalóan nem a középkorban odabiggyesztett csipkés erkély a Duna-parti házon sem szúrt volna szemet.
De belépve még inkább eltöltött az otthonosság érzete. Ismerős anyagból készült a hatalmas neogót oltár - Zsolnay-majolikából, aminthogy abból való a keresztelőmedence is. De ami azonnal megragadja a vendéget, az a hat hatalmas csúcsíves ólomüveg ablak. Ha értő szem nem is látná azonnal, az üvegek alján lévő magyar szöveg alatt megbúvó felírás gyorsan eligazít a remek szerzőségét és a mű keletkezésének idejét illetőn: Maximilian Roth anno Domini 1888.
No csak, Róth Miksa hát ez is.
Később okosodván, már tudom: egyik főmű, mérföldkő, fordulópont a pályán.
A hat üvegablakba a hat magyar védőszent, név szerint Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Adalbert, Szent István és Szent Gellért alakját ragyogtatta fel a mester. Csodálatos munka, aminthogy gyönyörű a templom is.
De hogy pontosan hol is jártam, azt csak akkor érthettem meg, mikor otthon előbogarásztam Fényi Tibor nemrégiben megjelent Róth Miksa-könyvét és Sisa József Steindl Imre-monográfiáját.
Pár óra lapozgatás után világossá vált: a máriafalvi Mária mennybemenetele-templom nem csupán egy zarándokhely, hanem két óriási magyar művész egymással összefonódó pályájának kiindulópontja, rajtköve. (Tulajdonképpen háromnak, hisz mindketten mindvégig együtt dolgoztak Zsolnay Vilmossal is.)
Az életutak áttekintése igen tanulságos ma is. Róth is, Steindl is iparoscsaládból volt való: az előbbinek zsidó üveges mester, a másiknak pesti német ékszerész volt az apja. A máriafalvi építkezésen alighanem kizárólag német szó járta, a Szombathelyről jött kőműveseknek is az állt szájra inkább.
Mindketten gyermekkoruktól konokul, szívósan készültek a pályára. Mindketten a középkori gótika mágikus hatása alá kerültek. Mindketten a színek bűvöletében alkottak. Mindkettőjüknek adattak gyönyörű megrendelések: Steindlnek a Vajdahunyad vára, a kassai dóm, a Múzeum körúti egyetemi épület, az állatorvosi egyetem pavilonjai vagy az erzsébetvárosi plébániatemplom, Róth Miksa pedig beszínesüvegezhette az egész Nagy-Magyaroszágot.
De igaz főmű, betetőzés, világszínvonalú és világhírű munka mégiscsak Steindlnek jutott: az évtizedekig épülő Parlament, még ha került abban feladat bőven Róth Miksának is.
Kevés építésznek adatik meg olyan megrendelés, melyben deklaráltatik, hogy az építési költségeknek felső határuk nincsen. A mogorva, csak a munkájának és szűk családjának élő Steindl elengedhette magát, dolgozhatott napi húsz órákat halála pillanatáig. Az állandó támadásokat még elszenvedte, a ház elkészültét még megérte, de az első ülésszak idején már nem élt. Nem is baj talán: a körötte sereglőkről most nem beszélve, de a Ház mindenkori lakói soha sem értek fel a Házzal. A haza mindig volt inkább ez a csudás Ház, mint a benne lévők. Itt is bebizonyosodik, hogy a nemzet mindig és csakis a kultúra, sohasem a párt, a politika, zászló, fecsegés, fegyver.
A mélyen katolikus, mélyen magyar Róth Miksa, a legmagyarabb üveges, a máriafalvi magyar szentek üvegbe álmodója a második zsidótörvény idején bezárta legendás üzemét. Összetörve, rettegve, családja tagjait mentve élte le utolsó hónapjait. 1944 nyarán halálozott el. Nem volt már épp fiatal, de aligha volt véletlen az időpont: több testvérét elhurcolták és megölték, kedves unokaöccse, Elek Artúr művészettörténész, a Nyugat szerkesztője pedig, mielőtt sárga csillaggal felékesítve a gettóba terelték volna, enkezével vetett véget életének.
Mint Fényi említi, Róth Miksa munkáinak közel nyolcvan százaléka semmisült meg.
Főleg az, ami itthon maradt.
Még szerencse, hogy az osztrákok vigyáztak erre a magyar kincsre.
