Az alapvető, minden másnál fontosabb kérdés az, hogy a társadalom többsége szempontjából eredményes volt-e a rendszerváltozás. Jobban él-e a többség, mint a Kádár-rendszer idején? Ha ez eddig nem következett be, fog-e - és ha igen, mikor - számottevően emelkedni az általános életszínvonal? Ez néhány megbízható számmal eldönthető lenne. A jobboldalnak vannak erről adatai. Egy ismert közgazdász szerint a mai reálbérszínvonal nem számottevően nagyobb a '70-es évek véginél, de lényegesen alacsonyabb foglalkoztatottsági ráta és növekvő jövedelemkülönbségek mellett. A szám valószínűleg túlzó, a konklúziók pedig tendenciózusak, helytelen tanulságokhoz vezethetnek, ám az sem véletlen, hogy a kormány nem állít ezekkel szembe más adatokat. Sőt, az esélyegyenlőséget változatlanul értéknek tekintő baloldalnak, de még a hagyományos, értékelvű liberálisoknak sincs erről nyilvános álláspontjuk. Nincs a közvélemény előtt jól érthető, adatokra támaszkodó összehasonlítás, ezért nincs kapaszkodó, amikor a rendszerváltozás mérlegét kell megvonni.

Nem marad más, csak az egyéni tapasztalat. Az ember szeretne versenyképes lenni, megélni a sikert - ez volt Gyurcsány Ferenc 2006-os győzelmének titka. Az általa akkor ígért: "csináljunk együtt egy jobb, igazságosabb országot!" szlogen az immár belülről fakadó, a saját egyéni teljesítményen alapuló biztonság megszerzését ígérte. Mára viszont az "igazságosság"-ra legfeljebb gúnyos félmosoly a válasz. Magyarországon ugyanis az átlagember nem tud sikeres lenni: a gyakorlatban nagyon ritkán lehet kiemelkedni tudással. A vállalkozói sikertörténetek zöme egy ügyes magánosítás története - arról kevés hiteles történet szól, hogy valaki úgy emelkedett föl, hogy fölemelte magával a tágabb környezetét is. (Ebben egyébként talán a tömegkommunikáció is hibás.) Az utóbbi években már megbújni sem lehet a még megmaradt zugokban, mert mindenkinek utána nyúl a politika: ha vállalkozó vagy, nem boldogulsz pályázat, pártpolitikai sarc, összefonódás nélkül; ha közalkalmazott vagy, bármennyire jól végzed a dolgodat, kifordítanak a helyedről az állás megtartásához szükséges politikai protekció nélkül. Ha a piaci szférában próbálkozol, mint alkalmazott, választhatsz a munkanélküliség és a hajsza közt.

A versenyképesség mítosza egyfajta felsőbbrendűségnek is a mítoszává vált, amelynek rengeteg áldozata van: például a középkorú férfiak között, akik úgy érzik, teljesíteniük kell, hiszen ez családi kötelesség és polgári erény, az ember önbecsülésének egyedüli alapja. A globális világban ugyanis az emberek döntő többségének nagyon kevés esélye van igazán próbára tenni invencióját, készségeit: alapesetben nem ezekre van szüksége a talpon maradáshoz. Kopp Mária magatartás-kutató számai szerint évente mintegy tízezer aktív, középkorú férfi hal meg idő előtt a túlzott stressz és szomatikus következményei miatt. Ezt az adatot sem cáfolta eddig senki; jellemző reakció az elhallgatás, vagy annak hangoztatása, hogy a világ ilyen, nem is lehet más, így kell elfogadni, ahogy van.

A reménykeltés és az ijesztgetés kommunikációja eddig elég sikeresen működött. Ez a társadalom évtizedek óta a "húzd meg, ereszd meg!" életszínvonal-politikája mentén él. Most rosszabb lesz, hogy később jobb lehessen. A nagy ellátórendszerek reformjának azonban könnyen maradandó következményei lehetnek: félő, hogy a mostani "húzd meg!" után sokak számára nem lesz "ereszd meg!" Az infrastrukturális fejlesztésekre tényleg rengeteg pénz megy el, s bizonyára haszon is van belőle. A hazai befektetők ösztönzése, a foglalkoztatás komolyabb támogatása, a gazdaságfejlesztés prioritásainak kitűzése és az annak megfelelő projektek kiírása azonban már inkább árnyékban marad. És vajon a tandíj bevezetésével színvonalasabb lesz-e a felsőoktatás? És amennyiben a vizitdíj, az ápolási díj, a várólista, a beteg ide-oda küldözgetése megmarad, azaz, ha ebben nem tévedünk, vajon mikorra irtható ki a hálapénz? A hosszú távú személyes tapasztalattal szemben egyre kevéssé lehet a társadalom közérzetét kommunikációval, konkrétum nélkül vázolt távlatokkal felülírni. Márpedig a többség már jó ideje a saját leértékelődését tapasztalja. Azt, hogy immár a látszata sem marad meg az egyenlőségnek. Másoknak több jár, mint nekem, érezheti napról napra az átlagpolgár. Hogy így volt ez korábban is? Éppen ez az egyik csapda: a "szemérmesen" egyéntől egyénig jutó, valahol korrupciósnak is nevezhető pénzek jótékony lepelt borítottak az úgynevezett különszolgáltatásokra - ennek véget kellett vetni, ám a differenciálás pőre valóságával szembenézni sokaknak szomorú ráébredés - ő miért nem érdemel többet?

Ezt a leértékelődést nem könnyű elfogadni - ezért elfogadtatni sem. Közel még a megvalósult jóléti társadalom emléke és maradványai a második világháború utáni nyugat-európai országokban. Közel a Kádár-korszak emléke is, amely nyújtani keveset tudott ugyan, de azt több-kevesebb biztonsággal. És közel van a 2002-es választás kampánya is, amikor ugyanaz a politikai garnitúra ígért jóléti rendszerváltást, most pedig azzal kénytelen szembenézni, hogy a a valamelyest megemelkedett életszínvonalat nem képes fenntartani. Az önmagukat lecsúszni érző, elbizonytalanodott középrétegek egyelőre nem találnak kapaszkodót.

A baloldal szimpatizánsai közül sokan egyáltalán nem biztosak abban, hogy nem létezik más út a gazdaság és a társadalom modernizációjára és felzárkóztatására. Lehet, hogy nincs, de érdemi, nagyobb körben lefolytatott vita sincs erről. A szocialista párt második vonalában, távol a döntésektől pedig tart az önmarcangolás. Az úgynevezett baloldalibb hangot megütő politikusok esetében sem tapasztalható a változtatásokhoz másként fogó program és személyes ambíció sem.

Lehetséges, hogy a Fidesz gazdaságpolitikája barátságosabb lenne általában a társadalmi középhez, bár az átalakulás továbbvezénylését ők sem úsznák meg. És többi közt emiatt is kíméletlen, mérhetetlenül kiéhezett klientúra érkezne, avítt kulturális mintákkal, nacionalizmussal, az "aki nincs velünk, az ellenünk van" és "ők tehetnek mindenről!" reflexekkel. A csalódott baloldalnak sovány öröme talán csak az lehetne, hogy őket a baloldali értékek felől teljes harci díszben kritizálhatnák.

De arra a kérdésre az elbizonytalanodottak önmaguknak sem adtak még választ, hogy ez megérne-e annyit.