Kastély Kék Henrikkel
A régi kocsifelhajtót szegélyező gesztenyesor összehajló lombkoronája alatt haladunk. Egy-egy farönkön gondosan elhelyezett, apró réztárgy. A park végében kis tó, mögötte klasszicista stílusú, fehér fürdőház. Krajcsovics János elmeséli, hogy a Barcza család idejében a ház népe a tóban fürdött, a háziúrnak azonban külön medencét alakítottak ki a fürdőház mögött.
A fogadótér sarkában, a régi képeslapokkal, dísztárgyakkal megrakott asztal alatt kormányozható szánkó áll, a kastélytulajdonos évekig ezzel húzta a kisfiát az iskolába. A volt filmes berendező, régiségbolt-tulajdonos egy apró, kék porcelántárgyat fog a kezébe. - Fogalmam sem volt, mi lehet ez a tenyérbe simuló darab, de megvettem, mert megtetszett. Aztán a Varázshegy olvasása közben rájöttem. Thomas Mann ír róla, Kék Henrik a neve. Azóta tudom, hogy ez egy egyszerű köpőcsésze. A tárgyaimat nem elsősorban az értékük szerint válogattam össze, a legtöbb régiségem olyan, amelytől kereskedőként nem volt szívem megválni - mondja.
Beljebb kerülünk az épületbe. Meglehetősen ritkán hamuzok lapulevélnyi, vadkanagyar fogantyús hamutálba, hörpölök kávét Rosenthal csészéből egy kastély nyolcvan négyzetméternyi, mályvaszínű fogadótermében, miközben a kastélytulajdonos a Napóleon korabeli teknőchéj berakásos játékasztalra mutatva sóhajtja: "Sajnálatos, hogy ma már senki sem tudja, milyen összetevői lehettek annak a fokhagymaalapú ragasztónak, amellyel a XVIII. században a teknőchéjat ragasztották a fára."
- 1963-ban kezdtem az IBUSZ-nál, hetvenben elmentem dolgozni a filmgyárba berendezőnek, onnan hét év múlva parkolóőrnek a Skála Áruházba, később hét évig a Várban volt régiségüzletem - meséli Krajcsovics János. Egyszer csak itt hátul megvilágosodott valami, hogy abba kell hagyni, hogy már nagyon bedolgoztam magam, elvárások lehetnek felém, és én attól menekülök. Szenvedélyes amatőr vagyok. Ugyanakkor mindig is szerettem volna letenni a kézjegyemet, alkotni, hátrahagyni valamit.
A kastélyt 1999-ről 2000-re virradó szilveszterrel nyitottuk meg. Először lovas iskolát működtettünk itt a fiammal, csináltuk is hat évig, de aztán beindultak az esküvők, a céges öszszejövetelek, ezek sokkal egyszerűbbeknek és jövedelmezőbbeknek bizonyultak. Ez elég nehéz időszak volt, sokszor csak a feleségem, Zsigray Ágnes budapesti képeslapüzletéből tudtuk fedezni a rezsit, ami itt azért - el lehet képzelni - elég tetemes. De akkor én már ezt életformának tekintettem. Hétfőtől péntekig miénk a kastély, szombat-vasárnap pénzt keresünk a fenntartására.
Tégláról téglára haladtunk előre, mivel a lakásunk, a nyaralónk és a régiségbolt ára sem volt elegendő a kastély vételárára, felújítására, illetve arra, hogy a benne működő általános iskola helyett másikat építsünk. Az első pillanattól fogva példaértékűen jó a kapcsolatunk az önkormányzattal. Talán azért, mert mindjárt látták, hogy én életet látok az épületben és nem csak üzleti lehetőséget. Viszonzásul évente három alkalommal ingyen a falu rendelkezésére bocsátom a kastélyt. Ezzel is jelzem, hogy együtt élek a faluval, és szeretném, hogy a helybéliek ne csak kívülről találgassák, mit is rejt manapság az épület, amely mégiscsak az itteni közösség tulajdona volt évtizedekig.
Napjaim örömteli egyhangúságban telnek: fát vágok, füvet nyírok, hordom a trágyát, és pucolom a lovakat. Pesti gyerek voltam, de a nyarakat rokonoknál töltöttem falun, belém ivódott a természet ismerete. Egy állandó segítségem van, egyébként mindent magam végzek. Tíz óra körül, ha elfáradok, bejövök pihenni, általában olvasgatok a könyvtárszobában, zenét hallgatok, esetleg összeütök valamit, aztán délután nekifogok a benti munkának, takarítok, áthúzom az ágyakat. Hat vendégszobánk van, a nyilvános rész karbantartása kizárólag az én feladatom. Nagyobb munkákhoz hívok takarítónőt, mégiscsak 45 ablak van a kastélyon, de a javítgatásokkal általában boldogulok egyedül. Úgy alakítottuk ki az életünket, hogy elsősorban itthon vagyunk, és jönnek hozzánk vendégek is. A kisebb csoportokra én főzök, tálalok, de a kávéval már általában odaülök a vendégekhez beszélgetni. A tárgyaimat, bútoraimat nem féltem, használni kell azokat. A vendégeim tisztelik ezt a környezetet, tudják, hogy ezek az én holmiijaim, és vigyáznak rájuk.
A nagyterem falain hódít a századelő. Biztos kézzel elhelyezett órák, ikonok, fényképek az édesanyáról, aki leleménynyel megóvta fiát a katonaságtól, levélrészletek a jogász édesapától, akitől a ló szeretetét hozta.
Ja, hogy a kávéskészlet nem Rosenthal, hanem Churchill, és a közeli bevásárlóközpontban vásárolták? Nem számít. Az ideérkező vendégnek ez az egész úgyis csak illúzió egy letűnt polgári világból, amelyben még akadt idő délutánba nyúló csevegésre, és tudták, mivel ragad fel a teknőchéj az asztallapra - úgy két-háromszáz évre.
