A német Andreas Heinecke ötlete évekkel ezelőtt Párbeszéd a sötétben címmel valósult meg, és annyira sikeresnek bizonyult, hogy tizennégy európai ország után bejárta az Egyesült Államokat és Japánt is. 1995-ben eljutott hozzánk is, ennek hatására döntött úgy Kurucz Tibor, az Iton Kft. igazgatója, hogy újraalkotja a nem mindennapi élményt. Idén nyáron született meg a Láthatatlan Kiállítás, melynek tíz hónapon át a Népliget melletti E-Klub ad otthont.

- Egy ilyen tárlattól függetlenül is segítséget nyújtunk nekik az utcán, a hozzáálláson tehát nem kell változtatnunk. Azt szeretnénk elérni, hogy a vakok és a látók emberileg közeledjenek egymáshoz - mondja a szervező. Hozzáteszi: a negyvenezer itthoni látássérült harmada képzett fiatal, akik közül mégis kevesen tudnak elhelyezkedni - a tárlattal erre is felhívják a munkaadók figyelmét.

Az első, "látható" teremben Szabó Dávid az idegenvezetőm, aki megmutatja a legtöbb, vakok számára készült segédeszközt. Miközben a Braille-írógépen pötyögök, megtudom, Dávid ezzel jegyzetelt a gimnáziumban, a látók között. Amikor elárulja, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének honlapján jelentkezett tárlatvezetőnek, nem csodálkozom: - Pár perccel korábban ismertem meg azt a szoftvert, amely felolvassa a számítógép képernyőjén megjelenő szöveget. Ennek a programnak köszönhetően kevésbé érzik magukat kirekesztve az információáramlásból - mondja.

Ezután a mindennapi élet kerül szóba. Sanyi, a vizsla az asztal mellett pihen, gazdája pedig percekig mesél arról, miért jelent nagyobb szabadságot, ha a botos utazás helyett kutyával közlekedik.

Mielőtt a kiállítás "láthatatlan" labirintusába merészkednék, őt kérdezem a látogatók élményeiről. Úgy érzi, a visszajelzések többsége pozitív: a kezdeti ijedséget felváltják olyan apró örömök, mint egy tárgy felismerése a sötétben, az addig másodlagos szerepet játszó érzékszervek használata. A benti séta mindenképpen hatással van rájuk, mondja, már tudják, hogyan viszonyuljanak ehhez a "mássághoz".

A belépés előtt a szervezők felajánlanak egy fehér botot, bár szerintük az élmény úgy teljes, ha csak a kezünkkel, tapintás alapján tájékozódunk. A másik fontos instrukció így szól: bent nincsenek tabunak számító kérdések. A függöny mögé érve teljes sötétség fogad - ezután negyvenöt percen keresztül a vezetőmre, Szigeti Sziládra kell hagyatkoznom. A szerepek felcserélődnek, ezúttal a látó válik kiszolgáltatottá. Most nem lehet csalni, nem tudunk kilesni a kendő alól, mint a szembekötősdi játékos pillanataiban. Óvatosan követem Szilárdot, amikor csak lehet, a biztonságot adó falak men-tén. Hangja alapján meglepően jól felismerhetők az irányok, ahogy egyik tárgytól a másikig navigál. A felszínből és formából való következtetés pedig néha komoly fejtörést okoz. A helyszínek felfedezését az olvasóra bízom, csak annyit árulok el, a helyzetek egyike sem fog hétköznapinak tűnni. És talán azzal az érzéssel is találkoznak, hogy teljes mértékben megbíznak a vezetőjükben, pedig a belépés pillanata óta nem látták az arcát. Minden mondata, segítő gesztusa egy-egy lépés a megismerése felé.

Szilárd a kijáratnál eddigi legkedvesebb élményét meséli. Egy lány csak ennyit kérdezett tőle a vezetés végén: "Megölelhetlek?"

Az élmény úgy teljes, ha bot nélkül, csak a kezünkkel tájékozódunk