A szerző etnológus

Szuhay Péter rendezésében tucatnyi alkotó - a világszerte ismert Balázs Jánostól a naivnak mondott Oláh Jolánig és a gödöllői festőiskola legfiatalabb képviselőjéig, Bada Mártáig -, szuggesztív látomások sora hozza érinthető közelbe a cigányok múltját és jelenét.

"A romák sajátos kultúrája megőrzendő darabja a közös kultúrának; enélkül valójában Magyarország, de még Európa sem érthető" - mondta a kormányfő. Milyen kár, hogy a bemutatkozás és a párbeszéd fórumai itthon a mai napig hiányoznak - mondom én keserűen. Mert bizony nem csupán a külvilág felé kellene üzenetünknek eljutnia arról, hogy békében, együttműködésben és közösen gondoljuk a jövőt, de az itthoni állapotok láttán még hangsúlyosabban fogalmazódik meg a roma kultúra szervesülésének és intézményeinek a hiánya. Mert mit kezdjünk azzal a megállapítással, hogy "ekkora terjedelmű roma tárlat eddig még Magyarországon sem került galériák falára" - hiszen a gyűjtemény a miénk: a Néprajzi Múzeum és a Magyar Művelődési Intézet munkatársai által gondosan válogatott gyűjteményekben több száz festmény és szobor várja a raktárak mélyén, hogy végre méltó helyére kerüljön, s eltalálhasson azokhoz, akik miatt a művészek üzenetüket vászonra vetették, papírra rajzolták, fába vagy kőbe faragták.

A megfelelő helyszín is meglenne hozzá!

A Múzeum utca 17.-ben, a volt műszaki könyvtár épületében, az egykori Károlyi- Csekonics-rezidenciában. A négyezer négyzetméteres palota gyakorlatilag üresen áll, a kulturális tárca tulajdonát képező kft. működteti, vagyis hazai és nemzetközi tanácskozások lebonyolításához bérbe adja a reprezentatív palota termeit. (Budapesten legalább három tucat hasonló intézmény tudná kiváltani ezt a funkciót, egyetemek dísztermeitől a konferencia-központokig és a hotelek különtermeiig. A büdzsének nyilván haszna van a jelenlegi bevételekből, de aligha annyi, amennyibe egy újonnan megépítendő - s ki tudja, mikorra elkészülő - roma kulturális intézmény kerülne!)

A palota viszont itt van! Felújítva tündököl. Milyen zseniális helyszíne lenne az évtizedek óta vágyott cigány múzeumnak és kutatóközpontnak! Milyen jelentős politikai gesztus lenne, ha a legnagyobb hazai kisebbség méltó intézményhez jutna általa!

Végre helyet kaphatnának a több évszázados közös múlt bemutatására és tudatosítására, újratanulására. Termeiben nem csupán a Bocskai-szabadságharc hajdúi vonulnának hadba az álmosdi csatához, választott főkapitányuk "a cigány kovács fia", Lippai Balázs vezetésével, de találkozhatnánk a kuruc ezredes-kapitány Horváth Ferenccel, Czinka Pannával, az 1848-as szabadságharc fegyverműveseivel és zenészeivel, az '56-ban a magyar szabadságért életüket áldozó Kolompár Jánossal, Csányi Sándorral, Kócos-Szabó Ilonkával is.

S még nem esett szó a hétköznapok egyszerű cigányairól, akiknek munkáját kipróbálhatnák a betérő látogatók, hogy el ne felejtsék a mai fiatalok sem, "mi haszna a cigánynak". Mert ugyan miből épültek évszázadokig a falusi házak, vagy később a lakótelepek, hogyan került patkó a lóra, fegyver a szabadságharcok katonáinak kezébe? És a bányák, gyárak munkásai között, az utak, vasutak és hidak építői között emlékszünk-e még rájuk? A cigányokra?

A mi közös történelmünket tanulhatnánk egy múzeumban, amely állami intézmény, a magyar múzeumi rendszer szerves része, tanácsadói, munkatársai pedig felkészült tudósok.

Egy cigány múzeumban bemutathatnánk a sok-sok közöset, helyet adva persze a különösnek is, ünnepi szokásoknak és rítusoknak, amelyek csak addig különösek, amíg meg nem értjük őket, vagy nem látjuk meg bennük a hasonlót.

Amikor a szélsőjobb hagyományőrzés címén a cigányok elleni gyűlöletre uszít, nincs közös tanulás, párbeszéd a múltról, hogy jobban értsük a jelent. Hogy ne tekintsék az ország lakosságának nyolc százalékát űrbeli lénynek. Ehhez intézmények kellenek, méltó helyen és méltó körülmények között. Például cigány múzeum és kutatóközpont a Múzeum utca 17.-ben.