Az utóbbi negyedszázad alatt tizenöt százalékkal csökkent az iskolába járó gyerekek száma, miközben húsz százalékkal többen lettek azok, akik tanítják őket. Igen, tudom: a nyolcvanas években még nem volt ritka a harminc fölötti osztálylétszám, amely lehetetlenné tette az egyéni haladást, a személyre szabott oktatást. Megváltozott a tanítás struktúrája is - legalábbis meg kellett volna változnia -, hiszen ma már nagyobb a hangsúly az idegen nyelveken, a praktikus ismereteken. Mégis: a magyar diákok mérhető teljesítménye egyre rosszabb, értő olvasásuk, problémamegoldó képességük csak akkor megfelelő, ha az ehhez szükséges munícióval nem egyedül az iskolának kellett felvérteznie őket.

Le kell számolnunk az illúzióval, hogy a csodarecept mindössze ennyi: a tanárok kevesebb diákot tanítsanak. Mert sajnos, az a helyzet, hogy akár minden egyes gyerek mellé kirendelhetünk egy-egy tanárt, eredménye annak se lesz. A mai, abszurd mód kaotikus iskolarendszernek éppen az ugyanis a legfőbb jellemzője, hogy míg a sikerre kódolt keveseknek kellő szabadságot ad, hogy kiaknázzák előnyeit, az átlagos nebulók nélkülözni kénytelenek az oly fontos kiszámíthatóságot. Az egész téboly azzal kezdődött, hogy a rendszerváltás után az állam az iskolák jelentős részét átadta az önkormányzatoknak. Azzal folytatódott, hogy az egymást követő, s egymás oktatási programját precíz dühvel fölülíró kormányzatok addig mesterkedtek, míg a közoktatásban együtt, pontosabban egymás rovására épült ki a nyolc plusz négyes, a hat plusz hatos és a négy plusz nyolcas rendszer. Mintha a villamossíneken járnának omnibuszok is, és néha odatévedne egy gőzmozdony. Az önkormányzatoknak pénz kellett, az iskoláknak diák, mindenki ment a saját feje után. Az iskolák és a pedagógusok száma nőtt, hiába lett egyre kevesebb a gyerek.

Mindebből az következik, hogy hiába kezdődik most meg az iskolák - amúgy örvendetes - összevonása, a kínálatnak a kereslethez való igazítása, az alapvető bajon mindez nem segít. Ha kevesebb lesz is a négy-, a hat-, meg a nyolcosztályos, a szakközép- és a szakiskola, továbbra is átjárhatatlan marad a rendszer. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a közoktatás felsőbb grádicsain vaktában folyik a tanítás. Hiszen sosem lehet tudni, mit, hogyan és mennyire tanult meg korábban a diák.

Addig, amíg az államnak nem lesz bátorsága eldönteni, hogy melyik az az egyetlen rendszer, amelyet támogat - szólnak érvek a nyolc plusz négy és a hat plusz hat mellett is, a kettő viszont, mint látjuk, kizárja egymást -, addig legfeljebb az olcsóbb közoktatást lehet megcélozni, a hatékonyabbat aligha. És arra is fel kell készülni, hogy míg a mai zűrzavar uralja az iskolák világát, addig a rendcsinálás mellett is nehéz lesz érvelni. Addig nem a józan ész, hanem kizárólag a pártpreferencia dönt arról, hogy valaki soknak, kevésnek vagy épp elégnek találja-e a 6218-at.