És nem arról morfondírozok valamiért, hogy mekkora rohadt nagy már megint a náciveszély, bár azt szívesen ideintermezzózom, hogy szomorú látni huszonéves embereket, akik még mindig azt gondolják, hogy a húszas évekből szalajtott paramilitáris feszítés és masír az obligát zsidózással (mert a paramilitáris feszítés zsidózás nélkül félkarú óriás) a nemzeti nagyság felé tett lépés volna, pedig, hogy ezek mennyire hatékony eszközök, már a húszas, harmincas, negyvenes években láttuk, manapság meg, ugye, ébresztő, sokkal inkább egy faszányos mobiltelefongyárral, hibridautóval vagy szuperintelligens nanorobottal lehet nemzeti nagyságot építeni, mint amatőr masírozással, a számottevő katonai és gazdasági erő híján lévő, világpolitikailag jelentéktelen, rosszkedvű kis országokban ugyan népszerű hobbi az efféle paramilitary, de ne csodálkozzunk, ha jobb helyeken kiröhögik.

Szóval nem ezen megy a morfondír az arasz közben, hanem egyrészt azon, hogy miért kell ezt a másfél órát itt tölteni, hogy harminc éve miért nincsen senki, akinek bármilyen ötlete arra, hogy miképpen volna normálisan megszervezhető a főváros közlekedése, tipikus magyar téma, mindenki néz bután a másikra, hogy valaki kitalálhatná már, mindenki vár és háborog, de ötlet semmi, és simán lehet valaki 16 éven főpolgármester úgy, hogy ilyen ügyben a kisujját se mozdítsa. Az utóbbi harminc évben egy híd épült, a főútvonalak 98 százalékban ugyanazok és ugyanolyan szélesek. Hányszorosára nőtt a forgalom ennyi idő alatt? Százszorosára? Ezerszeresére? Volt valakinek ötlete? Hegyi Gyulának annyi, néhány hete, hogy akkor most vezessük be a belvárosi útdíjat. Mert az milyen jól működik Londonban meg Stockholmban. Aha. Csakhogy, ahol fizetni kell a belvárosba autózásért, ott egyrészt a belvárosban alig élnek emberek, akik meg ott élnek, annyira kőgazdagok, mint egy átlagos magyar pártpénztárnok, és ezekben a városokban létezik olyan is, hogy elővárosi tömegközlekedés. Ez az, amit mifelénk szép lassan fölszámoltak az utóbbi években, bár a világ más tájain éppen ebből kaszálják magukat hülyére a közlekedési vállalatok. Most még a négyes metró tervéből is kikerült az egyetlen értelmes mozzanat, hogy kijött volna Budaörs határáig. Már morfondírozni meg lamentálni sincs kedve ezen az embernek, úgy érzi magát, mint egy folyton kamerába forduló Komlós Juci, sírós hangon recitálja a lakosság panaszait. Ennyire hülyék vagyunk, mi együtt, az ország, hogy ezt sem vagyunk képesek. Egyébként azért az átlagosnál is lassabb araszolás (amely remek alkalmat teremt erre a lamentára és morfondírra), mert tanévet nyitunk éppen. Nagyon szép dolog ez: jó pap holtig ucsít, ucsít, ucsít. Bár a családomban az egy főre jutó tanárok száma két fő, hosszú időn át nem tettem be a lábamat iskolába, most nyár elején mégis muszáj volt elmenni a gyerek évzárójára, és a szavalat-ének-beszéd alatt megint csak rettenetesen lamentálás és morfondír tört rám, előjött megint a belső Komlós Juci, és a kamerába fordult, mert hát konkrétan negyven évet ugrottam vissza az időben, amikor beléptem az iskola kapuján, az a lepukkantság, azok a gesztusok, mozdulatok, arcok, még a műsor elemei is, és hát hogy mégis mit gondolhat az egészről a gyerek, aki azért mégis az iPodos, World of warcraftos, linkin parkos világból kerül minden nap a hatvanas évekbe vissza, ottan a törött deszkás fa kosárpalánk alatt az aszfaltos udvaron lamentáltam morfondírozva, hogy hát mégis mire juthat az a társadalom, amelyik ennyit képes beruházni a saját jövőjébe? Meg ilyenek. És ez egy belbudai iskola volt, nem egy kistelepülési hendikepgyár. Tessenek tehát megnyugodni: mobilgyár, hibridautó, szuperintelligens nanorobot nem lesz húsz év múlva sem, viszont dugó, paramilitary és húszas évek annál inkább. Így jártunk. Lehet tovább lamentálni. Az is jó program.