Nincs így, de majd lehet, próbálkozni érdemes és alkotmányosan kötelező.

Most éppen három különböző próbálkozás látható. A kormányé, a kintieké, és Szili Kataliné. (Sólyom Lászlónak is van nemzetstratégiája, az előbbi három fölött próbál lebegni, nehogy földre rántsa a politikai gravitáció.)

Gyurcsány bel- és pártpolitika-mentes, klientúrátlanított, az EU-s támogatásokat határon túlra is csatornázó nemzetpolitikával próbálkozik. El akarja vágni a Fidesz és a határon túli szervezetek zömének nem nemzeti, hanem nyíltan pártos kötődéseit, elejét akarja venni a külpolitikailag esetleg kockázatos aktusoknak, ki akar mászni a szerencsétlen népszavazás utáni csávából. Előre mászni, nem vissza abba az irányba, amely a csávába vezetett.

Közben azonban a Gyurcsány-koncepció érzéketlen a „kintiek” több jogos érzékenysége iránt. Hajlamos egy majdani EU-jövőképpel félresöpörni nagyon is mostani, és az unió által észre se vett problémákat. Amit az autonómiáról mondott (Kókával egyszerre), olyasmit, hogy nem is annyira fontos és helyes – hát ezt nem is értem. Minden példa azt mutatja, hogy a többségi állam szuverenitása és a kisebbség nemzeti épsége között az ellenmondást egyedül az autonómia oldja fel. Ugyan miért kéne erről lemondani?!

A kinti magyar politikai szervezetek (azok, természetesen) érthetően, a maguk hatalmi legitimációjára is kérik a lehető legtöbb jogot és pénzt az anyaországtól. Elkerülhetetlenül belépnek a magyarországi belpolitikai térbe, hiszen a jog és a pénz osztása: hatalom. A nemzetpolitika, bármilyen szépen becsomagolva, színtiszta hatalompolitika.

Ha – ahogy Párkányban is történt - a kintiek könnyebb vízumot, szükség esetén kettős állampolgárságot, régebbi vagy újabb intézményeket és pénzeket igényelnek, akkor a maguk szándékai szerint módosítanák Gyurcsány bel- és külpolitikáját. Ebben kimondatlanul is természetes szövetségesük a Fidesz, amitől a kormány begörcsöl: akkor semmiképpen nem enged. Vagy úgy tesz. Például a schengeni vízumügyekben Budapest szívósan és eredményesen harcolt a vajdaságiakért és a kárpátaljaiakért. Például a pénzek jobban és értelmesebben mennek át. Például jól formálódik az összmagyar kulturális politika. Mindhiába: az érzelmi és hatalmi politika az eredményeket elnyeli, a hiányosságokat felnagyítja, a hibákat megsokszorozza.

Bármennyire rossz volt is – ezt a kintiek is elismerték – vajon célszerű-e reflexből lerúgni a pályáról az állandó értekezlet igényét? A határon túliaknak ez kell, rendre meg is rendezik maguknak. És nem érne meg legalább egy próbálkozást a vajdaságiak kettős állampolgársága (az ukrán törvények miatt Kárpátaljával nehezebb volna, de ott is meg lehetne pedzeni)? Nagyon sok Gyurcsány-ellenes beidegződést viszonylag könnyen lehetne oldani, ha maga Gyurcsány nem ragaszkodna néhány beidegződéséhez.

A próbálkozás lehetőségének politikai hasznát érzi meg Szili Katalin. Felmutatja a szívét - és  magát, mint alternatívát Bár (amennyire látni) koncepciójának elemei éppúgy jók vagy rosszak vagy homályosak, mint Gyurcsányé, Szili látványosan érzékelteti: neki szíve is van a nemzetpolitikához. Ő is módosítaná a Gyurcsányét.

A Himnuszt hivatalosan hallgatva Gyucsány sokszor a szívére teszi a kezét. A nemzetpolitikában mintha eltakarná vele. Lehet, kicsit neki is módosítania kell a koncepcióján, hogy lehessen hitele – netán eredménye is.