Ideológiák helyett megoldásokat
- Bár eltérő fejlődési pályán mozogtak, mégis most kényszerülnek a szociális ellátó rendszerek és a gazdaság struktúrák reformjára az Európai Unió régi és új tagjai. Mivel magyarázható ez az egybeesés?
- Ezek az országok lényegében ugyanazokkal a feladatokkal néznek szembe: hogyan valósítsák meg az állampolgárok igényét a jövedelmi kockázatok csökkentésére, azaz miként építsék fel a társadalombiztosítást, az egészségügyet, az időskori ellátást. Mindennek hátterében az húzódik meg, hogy még a XIX. században is ezek az országok agrárgazdaságok voltak, s ezeket a feladatokat a család látta el, ő biztosította a jövedelmet, s osztotta el azt a nemzedékek között. Így nem meglepő, hogy az agrárgazdaság hanyatlása után ezen országok mind ugyanazzal a problémával néznek szembe. A különbség persze a történelmi fejlődésben rejlik, a kiindulópontok természeten eltérnek egymástól.
- Mik ezek a különbségek?
- A nyugat-európai országok különleges történelmi körülmények, kivételesen kedvező feltételek között, a hetvenes évek elejére hozták létre a jóléti államot. Alacsony munkanélküliség, a termelékenység gyors növekedése, szélesedő adóbázis, viszonylag alacsony reálbér jellemezte ezt az időszakot, amelyben olcsón lehetett kialakítani a szociális ellátást. Ebben az időben még a család is szilárd talajon állt, a gazdaság pedig nemzeti keretben szerveződött, a nemzetközi versengés még nem erősödött fel. A jóléti állam nagyrészt nemzeti vállalkozás volt. Ám ezek a körülmények megváltoztak. Ez az egyik oka annak, hogy a jóléti állam válságba került. A másik oka az, hogy a jóléti rendszerek fenntartása sokkal többe került, mint azt eredetileg a kormányok gondolták, az adóterhek rendkívül megemelkedtek. Ezzel egy időben az emberek magatartása is megváltozott, s kezdték lenyúlni a társadalmi juttatásokat, például beteget jelentettek, mert a táppénzből is megéltek, vagy rokkantsági nyugdíjat igényeltek, mert így is csaknem annyi pénzt kaptak, mintha dolgoztak volna. Még Svédországban is, amely az egyik legegészségesebb népességű ország a világon, az átlagos betegállomány hossza akár huszonöt nap is lehet, míg Japánban csupán három.
- Mi a helyzet a volt szocialista országokban?
- Ezekben az államokban is igen bőkezű állami ellátási rendszerek jöttek létre, de - ellentétben a gazdag nyugat-európai országokkal - akkor, amikor gazdasági fejlődésüknek még kezdeti szakaszában jártak. E rendszerek fenntartása itt tehát még drágább, ha a költségeket a rendelkezésre álló erőforrásokhoz hasonlítjuk. A volt szocialista országok ráadásul a társadalombiztosítási rendszereket nem piacgazdasági viszonyokra hozták létre, így a probléma még súlyosabb.
- A jóléti államról és reformjáról szóló tanulmányaiban ön gyakorta utal a történelmi meghatározottságra, a kialakult társadalmi normákra vagy olyan jelenségekre, mint a juttatásokból élés kultúrája vagy a jólét munka nélkül. Minderről évtizedek óta folyik vita Magyarországon is.
- Hát igen. Azért szögezzük le: a jóléti állam sok kérdést megoldott, s valódi válaszokat adott az emberek igényére, a jövedelmi biztonságot, szociális ellátást vagy az oktatást illetően. Ez vitathatatlan tény. De a változó világgazdaság és az emberek megváltozott magatartása a korábbi rendezőelveket egyszerűen felülírja. Számos országban szociális normává vált a jóléti rendszerek megcsapolása, a szolgáltatások és juttatások indokolatlan igénybevétele. A szociális normákat pedig nem könnyű megszabadítani ezektől a torzulásoktól. A kormányok kampányba kezdhetnek, kérlelhetik a polgárokat, adminisztratív intézkedéseket hozhatnak, szigorúbban ellenőrizhetik például az orvosi igazolásokat, csökkenthetik a táppénzt. Ezek már súlyos lépések. Még súlyosabb lehet a helyzet a nyugellátásban. Egy 65 éves embernek mégsem lehet azt mondani, sajnáljuk, de mégsem annyi nyugdíjat kapsz, mint amekkorára számítottál, mert az érintett nem ismételheti meg az életét, hogy inkább magánszámlán, magánbiztosítónál gyűjtsön magának pénzt idős korára. Svédországban a nyugdíj reálértéke így is 18 százalékkal kisebb, mint volt korábban. Az utóbbi években kialakított új rendszer már közvetlenebb kapcsolatot teremt a járadék és a járulék között, de figyelembe veszi a gazdasági változásokat, így nem garantálja, hogy aki nyugdíjba vonul, az keresetének egy bizonyos százalékát megkapja.
- A legtöbb ország válság vagy fenyegető válság hatására kezdett bele a reformokba. Ez szükséges feltétel?
- Úgy látszik, talán igen. Új-Zéland például a nagyon gyönge gazdasági teljesítménye miatt kényszerült reformokra korábban, Hollandiában a rendszerek finanszírozhatatlanságának réme ösztönzött cselekvésre, Svédország és Finnország mély recesszióba zuhanva látott neki a feladatnak. Elég nehéz meggyőzni ugyanis a szavazókat arról, hogy ha ma nem hozunk népszerűtlen intézkedéseket, akkor tíz vagy húsz év múlva súlyos problémákkal nézhetünk szembe.
- Milyen segítséget nyújthat a politikának a tudomány, történetesen a közgazdaság-tudomány?
- Be kell mutatnunk, hogy a jóléti rendszerek hatása attól függ, milyen formát öltöttek. Ebben a témában bőséges szakmai anyagot találni. Például arról, hogy a különböző nyugdíjrendszerek milyen gazdasági következménnyel járnak, mennyiben torzítják az adórendszert. Hasonló a helyzet az egészségügy finanszírozását illetően. Hiszen akadnak országok, amelyek a nemzeti jövedelmük hat százalékát költik erre a célra, míg az Egyesült Államok a 15 százalékát, Németország a 12 százalékát. A rendszerekbe beépített ösztönzők és persze költségek is mások, de szakértők ezt leírták, el lehet olvasni. A reformhoz azonban egyrészt bátor politikusok kellenek, illetve olyanok, akikben bíznak a szavazók.
- Fontos, hogy a kormányok meggyőzzék a polgárokat, vagy jobb, ha mennek a maguk feje után, s vállalják a választási megmérettetés következményeit?
- Ez nehéz kérdés. A demokrácia egyik alapja elvileg az, hogy a politika átlátható, az emberek tudják, mire számíthatnak. Persze válság esetén a kormány autonómiája erősödik. Margaret Thatcher konfrontált az agresszív és egyre népszerűtlenebb szakszervezetekkel. Hollandiában viszont konszenzust alakítottak ki. Mindkét stratégia működött.
- A reform sikerét mennyiben határozhatják meg az egymást követő kormányok döntései?
- Tony Blair megőrizte a thatcheri reformokat, s csak az utolsó két évében emelte meg a szociális kiadásokat. Svédországban a szociáldemokrata ellenzék jelenleg hevesen támadja a középjobb kormány reformelképzeléseit, de azt hiszem, kormányra kerülése esetén a változtatások háromnegyedét továbbvinné.
- Vajon jobb- és baloldal nem ugyanazokra a lépésekre kényszerül-e, ha kormányzása idejére esik a reformokat kiváltó válság, a sürgős cselekvésre késztető felismerés?
- Ez a történelmi fejlődéstől és a személyiségtől függ. Új-Zéland munkáspárti kormánya a nyolcvanas években mindent megreformált, kivéve a munkapiacot. A következő konzervatív vezetés pedig ezt a munkát végezte el. Blair folytatta, amit Thatcher elkezdett. Schröder német kancellár megkésve, de hozzálátott az átalakításhoz, s a nagykoalíció ezen a nyomon halad tovább. Franciaországban Sarkozy valószínűleg bevezet reformokat, pedig az előd konzervatív kormány ettől ódzkodott, mert Chirac elnök igazi populistaként nem akart népszerűtlen intézkedéseket hozni. A svéd szociáldemokraták a nyolcvanas évek közepén óvatos reformokat hajtottak végre, a kilencvenes években az adóreformhoz is hozzájárultak, de sok mindenhez nem mertek hozzányúlni. A polgári kormány aztán deregulált, liberalizálta a telekommunikáció, a közlekedés vagy a villamos áram piacát. Nem lehet kijelenteni, hogy a bal- vagy a jobboldal volna inkább reformpárti, ez inkább az egyes országok történelmi körülményeitől és a vezetés minőségétől függ. Thatcher, Blair különös adottságokkal rendelkezett, úgy látom, Sarkozy is követheti példájukat. Nem az ideológia számít, hanem a probléma természete, a lakosság krízistudata. Az ideológia ma már inkább zavaró jelenség, nem sokat mond, hogy valaki konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata. Ezek elhasználódott jelzők.
