A "bennünk lakó" metaforája végső soron azt jelenti tehát, hogy amit a polgári társadalom és annak tisztes és toleráns képviselői rendesen "rosszként" választanak el önmaguktól és izoláltan, e társadalmon kívül helyeznek el, valójában nem kívül van, hanem belül, nem általában vett rossz és nem is abszolút rossz, hanem együtt születik a polgári társadalommal, vele együtt kell él és hal, s neki magának kell folytonosan leküzdenie, feldolgoznia azt, ha nem akarja, hogy a "rossz" küzdje le és dolgozza fel őt. Amit szokásosan polgári fejlődésnek vagy modernizációnak mondanak, nem volt és ma sem más, mint szüntelen, de az egyes polgári társadalmakat (nemzeteket) és polgári rétegeket egyenlőtlen mértékben megrendítő megrázkódtatások sorozata - permanens válság, bizonytalanság, kockázat, kihívás, verseny - ami a megrázkódtatás mértékétől és tartósságától függően folytonos félelmi hisztériákat indukál az egyénekben, az egyes társadalmi csoportokban, olykor pedig egész nemzetekben is.

Így vagy úgy egyetlen polgár sem teljesen mentes ettől a félelemtől, következésképpen a hisztériától és azoktól az öncsaló ostobaságoktól, üldözéses téveszméktől sem, amelyek a hisztérikus tudatban képekké és alakzatokká sűrűsödnek. A közösségi hisztériák ugyan kitermelik a hisztéria haszonélvezőit, a hisztéria gengsztereit és hóhérlegényeit, de - mint Bibó István írta a politikai hisztériák alapját képező megrázkódtatások nyomán előálló tartós félelmi állapotokat elemezve - "a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos, egyénekben" is elevenen élnek.

Bibó a közösségi hisztériáról mint kivételes állapotról ír, amely mindaddig fennmarad, illetve újratermelődik, ameddig az alapját képező megrázkódtatás és hamis helyzet nem szűnik meg. E sorok írója általánosabb értelemben tekinti a hisztériát a modern, azaz polgári társadalom meghatározó pszichológiai komponensének, amennyiben a modernizációnak nevezett változások állandó megrázkódtatásokat jelentenek, jóllehet az ezekre adott hisztérikus válaszok erőssége társadalmi csoportonként, országonként, régiónkként igen eltérő. Minden azon múlik, hogy az egyéneknek és a közösségeknek megvan-e a kellő erejük és önbizalmuk, hogy a megrázkódtatásokra ne félelemmel, hazugsággal és agresszióval, hanem valóságos megoldásokkal és tettekkel válaszoljanak.

A hisztéria valamilyen mértékben mindenkiben megtalálható, akinek van vesztenivalója (tehát polgár) és a veszteség bármilyen kockázata, nem beszélve magáról a tényleges veszteségről heves reakciókat - félelmet, menekülést vagy agressziót - válthat ki belőle. A "bennünk lakó fasiszta" ennek a félelmi reakciónak a szülötte, akár eljut maga a reakció a politikai eszmék és tettek szintjéig, akár megmarad a magánemberi lét, a dühkitörés, a kocsmai szitkozódás szintjén. A nem csekély különbség polgár és polgár között e tekintetben abban van, hogy van aki reflektál a "benne lakó fasisztára" és mindent megtesz, hogy félelmét leküzdje, felülemelkedjen a homonculuson, az "őspatkányon"; van akinek fogalma sincs róla, föl sem tűnik neki, hogy a homonculus beszél belőle és sarkallja tettekre; végül pedig van, aki az igazságot véli fölfedezni a gyűlölet hangjában, szabadjára engedi, öntudatra emeli a homonculust, mégpedig korántsem azzal a szándékkal, hogy romba döntse a polgári világrendet, hanem azzal a szándékkal, hogy az e rendet felbomlással fenyegető "abszolút rossz" kiiktatásával - eltávolításával vagy kiirtásával - megteremtse az elképzelt közösségre (fajra, etnikumra, nemzetre) vonatkoztatott zavartalan polgári biztonság és jólét "Ezeréves Birodalmát".

A magát a "rossztól", a "tisztátalanságtól" minden határon túl elválasztó politika, politikai párt, politikai állam, mindenféle öldöklő angyalokból toborzott rohamosztag, szent különítmény, miközben a Földi Paradicsom megvalósítását tűzi ki céljául, elkerülhetetlenül a Pokolban vagyis a Gyűlölet Mennyországában köt ki. A politikai rossz (hangsúlyoznám: nem az abszolút rossz) éppen a politikai rossz izolálásával és abszolutizálásával veszi kezdetét. Csakhogy ez akkor is így van, ha a fasizálódó szélsőjobboldalt izolálják és rekesztik ki a politikai világból. A politikai rossz izolálása azt jelenti, hogy elválasztják ettől a politikai világtól, összegyűjtik, felfokozzák, világellenes démonként fogják fel a rosszat, amelyből a politikai Jóban szemernyi sem lehet. Ezzel pedig a politikai rossz helyére az abszolút rossz kerül, akivel politikai ellenfelei az abszolút jó ügyét fogják képviselni. S még ha nem azonosítják is magukat teljesen az abszolút jóval, mindenesetre felhatalmazást nyernek ellenfelük politikai törvényen kívül helyezésére. Az abszolút rosszal szemben minden megengedhető. Ám éppen ezzel lehelnek erőt, lelket, életet politikai ellenfelükbe.

Ez alól a logika alól nincs kivétel. Akkor sincs, ha az abszolút rossz szerepkörében az a politika tűnik fel - kimondom most már: a fasiszta politika -, amely nemcsak föltalálja, hanem meg is akarja valósítani az "abszolút rossz" metaforáját. Természetesen a fasiszta politikát tarthatjuk a legnagyobb politikai (!) rossznak, de óvakodnunk kell attól, hogy abszolút rossznak tekintsük, mert ezzel magunkra osztjuk ki az abszolút jó bárgyú és veszedelmes szerepét, hogy fundamentális politikai és erkölcsi felhatalmazást nyerjünk az abszolút rossz megsemmisítésére. Mintha ez a rossz odakinn lenne és nem idebenn, a polgári társadalomban magában, s mintha nem a bennünk lakó fasisztával kellene először is szembenéznünk és megbirkóznunk.

Ahol az ideologikus képzetek és a gyakorlati politikai cselekvés szintjén megjelenik az abszolút rossz, ott a legnagyobb politikai rossz bekövetkezésének veszélye fenyeget, amelyet csak a rossz politikai "visszafogadásával" lehet tompítani. Nem a politikai rosszal való megbékélést vagy párbeszédet hirdetem, hanem azt mondom, hogy e rossz benne van a polgári társadalomban, senki nem mentes teljesen tőle (senki nem tökéletesen "tiszta") és bármit tenni a politikailag legrosszabb bekövetkezése ellen csak akkor lehet, ha létezését nem szigeteljük el magunktól, ha nem rekesztjük ki a világból, mert politikailag csak ebben az esetben küzdhetünk meg vele, vagyis csak akkor, ha nem valakiknek az elvetemültségéből, ördögi megszállottságából, főképpen pedig nem "a" rosszból eredeztetjük.

A politikai rosszal való küzdelem előfeltétele tehát az, hogy a rosszat visszafogadjuk a politikai világba, visszahelyezzük - ó jaj! - saját jogaiba, saját társadalmunkból - itt és most: a magyar polgári társadalomból - eredeztessük és felismerjük - újabb ó jaj! - a bennünk lakó fasisztát. Az antifasiszta fasisztát is. A habzó szájú angyalban a mindenkori ördögöt.