A Kárpát-medence mint természetes vízgyűjtő terület évszázadok óta halmozza a kristálytiszta vizet a föld mélyén. Mivel Magyarország hatalmas ásványvízkészletekkel rendelkezik, így később meghatározó ellátója lehet a világnak - állítja Balogh Levente, a Szentkirályi Ásványvíz Kft. ügyvezető igazgatója. A Szentkirályi Ásványvíz Kft. jövőjére gondolva teljes körű vízbázisvédelemmel rendelkezik: folyamatosan ellenőrzik, hogy ne érje kár forrásukat. Ezenkívül minél több területet próbál megvásárolni, hogy erdősítéssel is óvja a kút környékét.

- Óriási a felelősségünk a vízkincs megőrzésében, és bár az állam sokat tudna segíteni, sajnos nem teszi - mondja Balogh Levente. Ausztriában például az ásványvízkutak környékét természetvédelmi területnek nyilvánítják. Nálunk állami részről nem mondható el, hogy jól sáfárkodunk ezzel a kinccsel: manapság bárki hozzájuthat a bányászati joghoz, veszélyeztetve ezzel a vízkészletek tisztaságát. Ennek “eredménye”, hogy Magyarországon 180 bejegyzett ásványvízmárka van, közel annyi, mint egész Európában, ám csak ezek töredékének van meg a megfelelő szakmai felkészültsége.

Ez azért is rejt kockázatokat, mert az ásványvízfogyasztás növekszik hazánkban, jelenleg 60 liter/fő körül van. A nagyobb hagyományokkal rendelkező országokban, mint Franciaországban vagy Olaszországban, ez 160-170 liter/fő/év ez az érték. A velünk hasonló életszínvonallal rendelkező közép-európai országokban a miénkhez hasonló a helyzet. Viszont ezek az országok is rendelkeznek annyi ásványvízzel, ami a saját szükségleteiket kielégíti. Tehát az, hogy a magyar ásványvízből mennyit lehet eladni ezen a növekvő piacon, elsősorban marketing kérdése (mennyire lehet elhitetni, hogy a magyar ásványvíz jobb, mint a szomszédé).

Ami általában a lakosságnak szolgáltatott vizet illeti: annak 95 százaléka felszín alól származik. Simonffy Zoltán, az MTA kutatója szerint az Északi-középhegység egyes részeitől eltekintve szinte bárhol kezdünk fúrni, előbb-utóbb találunk annyi vizet, amennyiből egy kisebb település ivóvízigénye kielégíthető.

Az utóbbi években a vízművek által évente kitermelt víz mennyisége 800 millió köbméter körül mozog - ez azt jelenti, hogy naponta egy emberre 230 liter jut. Ha ezt a felszín alatt, ivóvízellátásra hasznosítható, kőzetekben tárolt vízhez hasonlítjuk, ami mintegy 3000 milliárd köbméter, akkor megnyugodhatnánk, hiszen ez a mennyiség a jelenlegi felhasználás mellett közel 40 ezer évre biztosítaná az igényeinket. De környezeti okokból nem szivattyúzhatjuk ki alólunk a vizet. Csak a felszíni vizekből és a csapadékból a talajon keresztül beszivárgó vizeket használhatjuk fel. Sőt ennek is csak egy részét, mert a természet számára is meg kell hagynunk egy jelentős mennyiséget (csapadékmentes időszakban a vízfolyások medrében látható víz a felszín alól származik, illetve sok növény vízigénye meghaladja a csapadékot, a különbséget a talajvízből veszi fel). Így adódik egy úgynevezett hasznosítható készlet, ami évente mintegy 2000 millió köbméter, de ez is jóval nagyobb az ivóvíz céljából kiemelt vízmennyiségnél.

Kell-e aggódnunk az ivóvízellátás biztonsága miatt? Simonffy Zoltán szerint nem, de az éghajlatváltozás következményeként jelentősen csökkenhet a csapadékból utánpótlódó mennyiség és így a felhasználható vízkészlet is. Ez elsősorban az alföldi régió vízkészleteit, valamint a karsztforrásokat hasznosító vízműveket érintheti érzékenyen. 30-40 százalékos csökkenés már bizonyos területeken vízkorlátozásokat jelentene, ennél is nagyobb változások esetén az ivóvízkivéteket is felül kellene vizsgálni. Persze ez nem jelentene ivóvízhiányt, csak megnőne a szerepe a regionális rendszereknek, amelyek az elegendő vízzel rendelkező területekről látnák el a szűkösebb régiókat. A Duna mellett is még vannak bőven kihasználatlan lehetőségek, de találunk ilyeneket a Tisza, a Maros, a Rába, a Mura és a Dráva mellett is.

A legáltalánosabb problémát a természetes víz minősége jelenti. Az EU 1998-ban több komponensre is megszigorította az ivóvízminőségre vonatkozó előírásokat. A legkomolyabb a változás az arzén esetében, hiszen itt a határérték a korábbi ötödére szigorodott - 50 mikrogramm/literről 10 mikrogramm/literre -, emiatt több száz vízműtelep technológiáját meg kell változtatni. Hasonlóan általános problémát jelent a vas, az ammónium és a mangán határértékének csökkentése. A vízkivételek úgy 70 százalékánál fordul elő valamilyen, a korábbihoz képest eltérő kezelést igénylő probléma, összesen 800 települést és 2,7 millió embert érintve. A probléma kezelésére EU-s forrásokat is felhasználó nagyszabású országos program indult, amely több százmilliárd forint felhasználásával 2015-ig érné el a szabványnak megfelelő vízminőséget.

Felszín alatti vízkészleteink mintegy kétharmada úgynevezett sérülékeny környezetben található, azaz fennáll a veszélye, hogy a vízbázis néhány évtizeden belül elszennyeződhet. Jelenleg azonban nincsenek erre valló jelek.

A kutakból kitermelt víznél jóval kevesebb jut el a fogyasztókhoz, mert a hálózatok rossz állapota miatt sok víz a talajba szivárog. A kitermelés 230 liter/fő/nap, ugyanakkor a jelenlegi fogyasztás 150 liter/fő/nap körül van. Ez nagyjából megfelel a fejlett országokra vonatkozó értéknek. Persze - ahogy az lenni szokott - a kép kicsit árnyaltabb. Sok kis településen messze az egészségügyi minimum (120 l/nap) alatti a vízhasználat, míg a nagyvárosok nagyobb fogyasztása mögött a csöpögő csapokat, a túl sok WC-öblítő vizet, a kádban való fürdést kell keresni. Simonffy Zoltán szerint a víz ára még nem tükrözi az ivóvíz tényleges értékét. Az árban rendszerint nincs benne a rekonstrukció költsége - emiatt is marad el a felújítás, s nagyok a veszteségek. Ugyanakkor a fogyasztás csökkentésének már nem az árnövelés a módszere (a kilencvenes években ennek hatására 40-50 százalékkal esett a fogyasztás), inkább a szemléletváltozás, a takarékosságra való törekvés.