Amikor ezt írom, egy feltehetően lengyel állampolgárságú, nyilvánvalóan alkohol befolyása alatt álló személy üvölti Split felé, a nyílt tengerre, hogy I did it my way, pedig a lengyel állampolgár legkevésbé sem azonos Frank Sinatrával, aki köztudomásúlag az Egyesült Államok állampolgára volt, ráadásul olasz származású, és évek óta halott.

Pedig a My Wayjel még relatíve nem is jártam rosszul, amikor a magasan képzett helyi vendéglátó-ipari hangkeltő szakemberek belecsapnak egy népies (dalmátias) műdal rockosított változatába, márpedig belecsapnak, minden este többször is, két Every Breath You Take és Lady In Red (a poptörténelem egyik legpocsékabb száma) között, akkor én sírok legbelül egyrészt, másrészt hálát adok a sorsnak, hogy a mi, a horvátokéhoz képest picit északiasabb geopolitikai realitásunkban a mulatósnak is nevezett presszórock - Lagzi Lajcsi ide, Fásy Mulató oda - megmaradt szubkulturális jelenségnek, és nem ostromolják az egyébként nem létező slágerlistákat bőrdzsekibe öltözött magyarnóta-énekesek, a nemzeti rock műfajának megalkotásával csak néhány hendikepes és legalább annyira árpádsávos versenyző kísérletezik a partvonalon kívül.

Mindenesetre rám fért már egy ilyen nemzetiönbecsülés-helyrerázó nyaralás, mert az utóbbi években sosem bírtam olyan helyen kikötni, ahol ne azt éreztem volna az első nap után, hogy minden jobban működik, mint az én országomban, de most itt szembetalálkoztam a nyolcvanas évek Balatonjával, ami különösebb megrázkódtatást ugyan nem okozott nekem, elvagyok én Alsó-Bélatelepen 1982-ben, csak egyszerűen konstatáltam, hogy a horvátok sem bírtak átugrani bizonyos fejlődési fázisokat, pedig a háború után valamiért úgy nézett ki, hogy meg tudják csinálni.

Szóval egy kicsikét megnyugszom, amikor a helyi, balatonihalsütöde-szintű étterem pincére elém tolja a kissé fáradt olivaolajban minden fűszer és fantázia nélkül megsütött (persze túlsütött) halat (egyébként az európai tengerek legközönségesebb konyhahalát), az angolul Gilt Headnek nevezett fajtát, amit oradának hívnak erre, mifelénk meg aranydurbincsnak; tengerparti országokban általában háromszáz és ötszáz forintnak megfelelő összegért lehet kapni kilóját, tehát a tógazdasági büdösponty is drágább nála, mirelit szalmakrumplival, kábé olyan árért, amiből egy elég jó barcelonai étteremben főfogást kapok, simán, márpedig Barcelona Európa egyik gasztronómiai fővárosa, Solta szigete meg annyira nagyon nem az, hogy arra még az Alsó-Bélatelep összetett szó is kevés.

Az a gyanúm, hogy a horvát éttermek külön alkalmazhatnak egy gasztronómiai biztonsági őrt, aki a konyha ajtajában azért felel, hogy biztosan ne jusson be egyetlen morzsányi sem a mediterrán éghajlaton egyébként bőven tenyésző fűszernövényekből, rozmaringból (vadon, bokrokban nő mindenfele), bazsalikomból, kakukkfűből, tárkonyból és a többiből.

Szóval ha nem is jó, de kicsit talán megnyugtató látni, hogy a kínosan elmaradottnak tűnő magyar vendéglátást is lehet például alulról közelíteni, és hogy mégsem a turáni átok okoz ilyen kellemetlen jelenségeket lépten-nyomon, vagy ha turáni átok okozza, akkor az nem csak egy népre érvényes.

Közben a zenekar rázendített egy Smokie-medleyre, megyek is, tvisztelek egyet gyorsan az endékás csajokkal.