Ez semmi. Ez alibizés. Ezt mondom edzőként és csapatkapitányként nektek is. Hogy felrázzalak benneteket, és értsétek, gyökeresen mást és gyökeresen máshogy kell csinálnunk, ha valóban használni akarunk valahogy ennek az országnak.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök - többek között - ezzel egészítette ki a balatonőszödi kormányüdülőben elhangzott beszédét két hónapja, amikor az elhíresült monológ egyéves évfordulóján, a Fidesz kezdeményezte parlamenti vitanapon újra elmondta azt.

Egy év alatt persze sok minden megváltozott. De alapjában véve minden maradt ugyanúgy.

Ami biztosan más, az a nemzetközi gazdasági helyzet: nem tudjuk, valóban véget ért-e az amerikai jelzálogpiaci csődök kiváltotta pénzügyi krízis, ennek milyen hatása lesz Amerika, a világ és - ami számunkra fontosabb - Európa gazdasági teljesítményére. Egyet mondhatunk majdnem biztosan: a (pénz) bőség kora véget ért, a befektetők ezután jobban ügyelnek majd a kockázatokra, a tőke jobban megnézi majd, hova is menjen, mert az egyik legbiztosabbnak gondolt helyen veszített sokat. Vagyis: amíg a befektetők eddig nagyjából tojtak arra, hogy egy ország mit művel, ha megfelelően kedvező kamatokat kínált nekik, mostantól majd jobban megnézik, az a felár - többletkamat -, amit kaphatnak, valóban megéri-e azt a rizikót, hogy nem a tuti biztos, de alacsonyabb hozamot kínáló helyre tették a pénzüket. A kockázatok újraértékelése látszik a tőzsdéken és a forint árfolyamán is. Ebből pedig az következik: még nehezebb lesz meggyőzni a pénzügyi világot arról, hogy jó irányba haladunk, hogy nem lesz baj velünk. Jobb érvek kellenek, biztosabb gazdasági alap, láthatóan és látványosan stabilizálódó makrogazdasági környezet.

Elkezdett esni az eső, csúszósabb lett a pálya, és ilyenkor derül ki igazán, ki készült fel jobban a meccsre.

Ebben az ügyben pedig - sajnos - még mindig nem állunk olyan jól, mint azt egy év "megszorítási időszak" után gondolnánk vagy remélnénk. Amit a Gyurcsány-kabinet egy esztendeje elkezdett és véghez is vitt, az valóban csak makrogazdasági stabilizáció, egyszerű kiigazítás volt. A program első egy éve - gazdasági szempontból - sikeres volt: az áfa és a járulékok emelésével sikerült a hiányt lefaragni, némileg talán a lakossági túlfogyasztást is korlátozni. A kiadási oldalon bevezetett kapacitáskorlátozó intézkedések (a kórház- és iskolabezárásoktól a gyógyszertámogatások átalakításán keresztül a vizitdíjon és az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek számának csökkentésén át a közalkalmazotti létszámleépítésekig) arra voltak elegendők, hogy ezen a megemelt adószinten némileg egyensúlyban legyen az állam működése. Most legalább már nem költ többet az állam az alapműködésére annál, mint amennyit beszed - 2008-tól nem kell azért hitelt felvennie a költségvetésnek, hogy a nyugdíjakat és a béreket fizetni tudja. Az államháztartási hiányt (vagyis a hitelfelvételt) ezután csak a korábbi adósság törlesztésére fordított százmilliárdok okozzák - ami tehertétel ugyan, de leküzdhető és kordában tartható. Mindeközben a kiigazítás okozta sokkot a gazdaság és a társadalom is egészen jól átvészelte. A növekedés érthető módon visszaesett, az infláció emelkedett - de az átmeneti hatásokon túl ma nem látszik nagyobb baj. Az ellenzék ellenzett, kiabált és kivonult, de a parlament működik. Egy kisebbség ugyan nagyobb balhét csinált, mint arra bárki számított volna, de a társadalom elfogadta a helyzetet: az adókat fizetik (a vizitdíjat is), a boltban lehet kenyeret kapni.

Az első félidőt megnyerte a kormány, és megnyerte az ország is.

Most a stabilizáció stabilizációjának kellene következnie - enélkül ugyanis a hiány szépen újratermeli önmagát. A törékeny költségvetési egyensúly könnyen erodálódik néhány év alatt, ahogyan ez történt a Bokros-csomag után is. Szokás ezt a felpuhulást a rövidlátó politika álnok hatalmi szándékainak betudni, annak, hogy a politikus olyan fajta, aki adócsökkentést és kiadásnövelést szeret csak ígérni - de hát nem csak erről van szó. Az állam ma önmagában hordozza a hiánytermelés kényszerét, felépítéséből, működési mechanizmusaiból adódóan akar mind többet és többet költeni. Nem csak nálunk van így, a világon szinte mindenütt minden hivatal abban érdekelt, hogy kapacitásait - az általa nyújtott szolgáltatásokat - a legvégső határig növelje. Miért ne volna érthető, ha egy önkormányzat még egy embert fel akar venni, hogy az irodában ne kelljen órákat várakozni? Miért ne volna jogos igény, hogy egy orvosra ne száz vagy ezer beteg jusson? Ki ne akarná emelni a szociális támogatásokat, hiszen abból a pár ezer forintból aligha tudnak megélni a rászorultak? Nem működne-e jobban az állam, ha a jogszabályok előkészítésével nem agyonterhelt köztisztviselők foglalkoznának? És mi van az iskolák, az utak vagy a kórházak - szükséges - felújításával? Az igények száma végtelen, nincs olyan területe az államigazgatásnak, ahol ne lehetne a célra jelenleg fordított pénz dupláját - értelmesen és ésszerűen is - elkölteni. És mindezzel párhuzamosan érthető az a gazdasági igény is, amely az adók csökkentésében jelenik meg - a globalizálódó világban egy drága állam versenyképtelen, munkahelyeket veszít. A politika ma lavíroz az igények rengetegében. Miközben a feladatának azt szabnánk, hogy döntsön és mérlegeljen jogos igények között, korlátokat állítson fel, folyamatosan nemet mondjon, és valamilyen hosszú távon fontosnak tartott, ködös jólét reményében őrizze az egyensúlyt, azt nézzük, mire mondott igent. Mert ma Magyarországon nem azt kell megmagyarázni, miért ad valamit az állam, hanem azt, miért nem.

A reform ilyen értelemben azt jelenti, hogy azokat a kereteket, működési mechanizmusokat változtatjuk meg, amelyek újratermelik a hiányt. Az első év azért a kiigazításé, és nem a reformoké, mert az intézkedések alapvetően nem változtattak a működés hiánytermelő, illetve hiányt újratermelő jellegén - egyik területen sem. Van - természetesen - néhány, a kapacitáskorlátozáson túlmutató intézkedés (ilyen a vizitdíj, a felsőoktatás finanszírozási rendszerének átalakítása vagy a gázártámogatás új rendszere), de alapjaiban, magjában a költségvetés ugyanaz, ami volt.

Három lehetséges módszert ismerünk, amellyel ezen változtatni lehet. Az egyik az állami feladatellátás részletes átvizsgálása, racionalizálása - állandó jelleggel. A felülvizsgálat, a nagyobb kontroll, a hatékonysági szempontok érvényesítése az, ami gátat szabhat a túlzó kapacitásnövelési igényeknek, és nem mellékesen feltárhatja a tartalékokat (nem ennyire szépen szólva: azt, hol folyik el a pénz feleslegesen). A Draskovics-csomagként a héten emlegetett tervcsokor egy ilyen felülvizsgálati próbálkozás.

A másik módszer, ha az állam olyan - jellemzően piaci - szereplőt von be a rendszerbe, amely abban érdekelt, hogy a rendelkezésre álló forrásokat minél hatékonyabban használja fel (és így érjen el profitot). Ekkor az állandó felülvizsgálat ezen új szereplő feladata és érdeke - miközben a bevont cégek számától függően kialakult verseny egyre nagyobb hatékonyságot kényszerít ki. Az pedig már választás kérdése, hogy a hatékonyság növeléséből adódó többletet az állam a szolgáltatás színvonalának emelésére fordítja-e, vagy egyszerűen kivonja a rendszerből, és adót csökkent. Az egészségügyi rendszerben erről szólna a pénztárak kialakítása.

A harmadik - a világ számos helyén egyre népszerűbb - módszer az, ha a költségvetés készítésének rendjét állítják a talpáról a fejére. Vagyis: a politikának azt szabják feladatul, hogy meghatározza, mire költsék az adófizetők pénzét (prioritásokat jelöljön ki, célokat határozzon meg). A végrehajtó hatalom, a kormány feladata, hogy válogassa ki - hatékonysági mutatók alapján -, ki képes a legjobban megfelelni a feladatnak, melyik állami vagy akár magánszereplő tudja a legkevesebb pénzből a legjobb - kívánt - eredményt elérni. Próbálkozás erre is van - tervek készültek, szakmai konferenciák szóltak erről, ám amilyen egyszerűnek látszik mindezt keresztülvinni, éppoly bonyolult is: a hatékonysági mutatók, a mérések rendszerének kidolgozása bonyolult feladat, miközben állami intézmények százainak kell elmagyarázni: az addig biztos állami apanázs miért lesz számukra függő tétel. Mindenesetre az új idők jele lehet a költségvetési hivatal, amely segítheti a rendszer beindítását.

A csapat az öltözőben készül, a tervek majdnem készek.

Aggodalomra néhány apró jel ad okot - és a magyar társadalom beidegződései. Nem jó jel, hogy ma politikai, kormányzati szereplőként beszélni se lehet arról, mire kellene nemet mondani, milyen feladatokról mondjon le az állam - értsd: milyen támogatásokat szüntessen meg esetleg, szervezzen ki, hol spóroljon, építsen le. A kiszivárgott változtatási elképzeléseken ott a megszorítás bélyege. Bár lehet ebben ellenzéki felelősséget is keresni, az igazság sajnos az, hogy a társadalmi felelősség ebben nagyobb. Mert az ma ugyebár nálunk "érthető igény", hogy ne várjon senki fél évet egy programozható műtétre, a hétvégén ne csak sürgősségi esetekkel foglalkozzanak az orvosok, sorban állás nélkül intézzék az útlevelet és a személyit, és legyen meg egy héten belül, valamint legyen általános iskola minden kisközségben. Holott ez ma luxusszolgáltatás. Kevés állam tudja ezt a színvonalat garantálni a polgárainak - jellemzően igencsak fejlettek, és meglehetősen magas adókat alkalmaznak. A reformok egyik legnagyobb akadálya ma az, hogy a magyar polgár nem látja az összefüggést az adófizetése és az államtól kapott szolgáltatások között. Keveset fizetne és sokat akar - ebben a környezetben pedig minden ezzel ellentétes változtatás ellenállást szül.

Politikai helyzet kérdése a hogyan tovább. Gyurcsány Ferenc győztes kormányfőként viszonylag könnyen vihette át kiigazítási programját. Most egy népszerűségét elvesztett pártot kell meggyőznie sokkal bonyolultabb, sokkal mélyrehatóbb (igaz, közvetlenül azért nem annyira húsba vágó, de vélhetően nagy ellenállást kiváltó) intézkedésekről. Egy éve a választások után voltunk, most - a Fidesz hathatós közreműködésével - közelibb a megmérettetés (népszavazás), és jön az európai parlamenti választás is.

Az edzőnek, a kapitánynak most kellene igazán felráznia a csapatát.