Történt, hogy a TV 2 hónapokkal ezelőtt műsorvezető-válogatást hirdetett, amelyre szerte az országból több százan jelentkeztek. Biztonsági őr, szociális munkás nyújtózkodott, mások némi előképzettséggel lépdeltek a zsűri elé. Tudják, hogy van ez, a Való Világok Bejövetele óta már a néhány hetes csecsemő is a médiában akar dolgozni.

De ne a jelentkezőkön verjük el a port. Ők - eléggé el nem ítélhető módon - élni szeretnének. Ha lehet, jobban, mint egy biztonsági őr vagy egy szociális munkás. És hát a világ, amelyet fölkínálnak nekik, olyan illúzió, amelybe belépni talán egyszer ha megadatik az életben. Besomfordálnak szegények a stúdióba, próbálnak beszélni, szöveget olvasni, izzadnak a kamera előtt - aztán egyetlen pillanat alatt ráébrednek: nem is olyan édes az élet a spotlámpák alatt.

A TV 2 meg úgy gondolta, ha már a műfaj annyiszor bejött (Megasztár, Megatánc), akkor miért is ne lehetne erről a rókáról még egy bőrt lehúzni. (A Válogatás, TV 2, augusztus 17.) Édes Istenem, hová jutottunk az örök mintától! Milos Forman 1963-ban egyetlen 16 milliméteres kamerával lépett be a halhatatlanok közé. A Meghallgatásban a prágai Szemafor Színház keres fiatal tehetségeket. A tisztítótűz percei: az önértékelés zavarainak lenyomata, amikor a döntő pillanatban elakad a hang. A TV 2 werkfilmjében mindebből már csak a gúnyos kiröhögés maradt.

Keserű tanulságokkal. Nem a szereplők okán lettünk szomorúak, még az is lehet, hogy két-három tehetségre is rábukkan a csatorna, bár aligha gondolom, hogy ne találnának szűkebb szakmai közegben alkalmasabbakat náluk. Szomorúvá Bárdos András elborzadása tett bennünket. Ránézett szerkesztőtársára, Hadas Krisztinára, aki valamiféle fiatalos bátorságot emlegetett, s amelyről őszinte cinizmussal megegyeztek: erről a bátorságukról híresek ők maguk is... Aztán Bárdosból kibuggyan az igaz: ne a jelentkezőket hibáztassuk, ők csak azt utánozzák, amit a képernyőn látnak. Na, itt elborzadtunk magunk is.

Volt okunk rá. Ne mérjük a kereskedelmi adók bulváregóját a politikai napilapok ugyancsak homlokráncoló "színesedő" világához (bár azért bántó, ha a "gigasztárok" és "giga-műsorvezetők" rendre A Sajtó alatt csak és kizárólag a bulvársajtót emlegetik). Ne hányjuk a szakma szemére, hogy abnormális az a technológia, ahogyan a kereskedelmi adók és a honi bulvársajtó az utóbbi tíz évben a nézettség és a példányszám bűvöletében egymásba gabalyodva kitermelte a kéttucatnyi "giga" unalmas uralmát, s aminek szellemrongáló erejét még évekig nyögni fogjuk. Mérjük önmagához a kereskedelmi médiát! Milyen világot tárt elénk tíz éve, s hová jutott azóta? Ízlés és mérték veszve: "gigának" kikiáltott ócska vásári arcok reggeltől estig. A kamera-mutatta "itt, ezen a helyen, ezzel a fejszével"-híradókat követő színeseket a kezdet kezdetén legalább valóban képzett emberek csinálták, lehetett szeretni vagy nem szeretni, de legalább akartak valamit. Mostanra egyetlen szaktanács maradt: viselkedj természetesen!

Bárdos András okos ember. A szakma egyik elismert profija. Az arcának szerencsére most nem tudott parancsolni. Pontosan tudja, mitől borzadt el. A tükörben azt a közeget látta, amelyben nap mint nap mozog, s benne élve talán nem is olyan kényelmetlen. Csak, ha az ember kívülről kényszerül szembesülni vele - mi, nézők, mindennap -, akkor kezdődhet a gördülő hidegrázás. És erre ne mondja senki azt, hogy ha nem tetszik, kapcsold át vagy ki. Nincs hová átkapcsolni, csak a csomagolás más, az étek ugyanaz. Azt esszük, amit kapunk. Utáljuk a csicseriborsót, de éhesek vagyunk. Nagyon éhesek. Mindent felfalunk. Ha mindennap ugyanazt rakják elénk, hát némi undorral a szájunk szögletén, de esszük. Tele a has! - mindegy, mivel. Mert, ha tetszik, ha nem, a televízió maga A Világ. Viszont, hogy mennyire virtuális és mennyire való - ez a méltán elborzasztó felelősség a szakmáé.