Nem tanított, de sok dolgom volt vele, iskolánknak markáns figurája volt.

Nem szerkesztem ide valós nevét, nem akarnám haló porában bántani. Ha elegyesen tudnék róla írni jót és rosszat, nevén nevezném, de sajnos, jót írni róla nekem bajos. Nem tudok róla, hogy lett volna benne jó.

Mindig csudáltam, patinás iskolánk hogy engedhette meg magának, hogy ilyen ember taníthasson benne évtizedeken át. De ma már be kell látnom: a számos remek pedagógus mellett sok közepes, vagy még annál is gyengébb tanár ténykedett ott.

Kóró Ferenc mosolytalan, száraz, szálkás ember volt. Az ember folyton attól félt, hogy eltörik.

Tikkelt is, folyton rángott a szája.

Történelmet tanított, de igazánból csak a történeti földrajz érdekelte, mindenekelőtt a helységnevek, azon belül is a dűlőnevek eredete.

A gyerekek nem voltak dűlők, ezért őket szívből utálta. Utálkozva tanított végig negyven évet. Minden gyereket utált, de az eszes, eredeti, visszapofázós, gondolkodó gyerekeket egyenesen gyűlölte. Az ilyet a legszörnyűbb jelzőkkel illette: úgy, mint egyénieskedő, individualista, horribile dictu: polgári.

Kóró tanár úr természetesen tagja volt a pártnak, melyből - a gyerekek miatt mondom - akkoriban még meglehetősen szerény volt a választék, szerényebb, mint manapság, pedig az sem valami bőséges.

Épp e szerény választék következtében e pártnak tagsága meglehetősen elegyes volt. Számos áramlat, vonal, iskola bújt meg benne, ha szervezetileg nem is különülhettek ezek egymástól el. Kóró a bolseviki vonalnak volt szilárd erőssége; nem ismert embert, csak ügyet, nem ismert ingadozást, kételyt, csak kőkemény fegyelmet, nem ismert egyént, csak csapatot, mely a vezérét követi vakon.

Imádott intőt osztani. Egyszer osztályában megszimatolva - joggal, okkal -, hogy a diákok egy része a katedrán álló tanári asztal fiókjaiban tartja tornafölszerelését, az összes tanulóval elővetette az ellenőrzőt - akkor még volt ilyen. Erre az egyik diák, Kati megkérdezte: miért? Kóró tanár úr ezt a kérdést ki nem állhatta. "Miért? Te azt nem kérdezheted! Te csak azt kérdezheted: hogyan! De hogyha azt is akarod tudni, hogy miért, akkor gyere el velem Beckó igazgató úrhoz!" "Menjünk, mert akarom tudni a miértet." És mentek.

Beckó az iskola üvöltözős felelőse volt, azért tartották, azért volt irodája külön, hogy a diákokkal legyen hol üvöltöznie. Most se vallott szégyent, kapitálisan üvöltözött. Ám most érte őt meglepetés. Még javában üvöltözött, mikor Kati kedvesen rámosolygott és azt mondta: "Köszönöm, csak erre voltam kíváncsi." És elhagyta az üvöltözéssel teli irodát.

Kóró tanár úr és alighanem Beckó tanár úr, mint minden zsarnok, féltek. A félelem életük meghatározó tényezője volt, ki voltak bélelve, át voltak itatva félelemmel. Éppen ezért gyűlölték azt, aki nem fél.

Kóró tanár úr tucatnyi tehetséges, de lázadó, visszapofázó, eredeti gyerektől szabadította meg az iskolát. Egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen tanuló az illető. Évfolyamtársamnak, barátnőmnek, ma jó orvosomnak, Katinak mennie kellett - hiába volt mindig jeles, gyakorta kitűnő.

Kóró tanár úr karrierje nem ért véget a nyugdíj után. A polgári egyénieskedőket olyannyira megvető ember a rendszerváltás után az egyik jobboldali párt vezetője mellett bukkant fel: ő lett e párt polgári tagozatának elnöke. (A polgári jelző e párt patinás nevében is szerepelt.)

Elámultam egy pillanatra akkor.

Egy ilyen ember, aki semmit nem gyűlölt annyira, mint a polgári mentalitást, kinek rángó szájából a polgári jelző kizárólag szitokként tolult elő, hogyan válhatott polgárivá hirtelen.

Eltelt pár év, történt egy s más e honban, és ma már nem csodálkozom. Sőt. Ma már ezt tartom a legtermészetesebbnek: egy polgárgyűlölő militáns bolseviknak ma sehol másutt nem lehet jobb helye, mint a jobboldalon.

Hogy ez az oldal egy jól fizetett tanácsadó sugallatára lepolgárizta magát, annak semmi jelentősége nincsen. Az csak közönséges, ettől az oldaltól megszokott szóbitorlás, szólopás, a magyar nyelv, tehát a magyar nemzet napi gyalázása.

Kóró tanár úr és társai jobbra tartottak, és ott vannak megbecsülve már. Szélsőjobbon tehát. Mert másmilyen jobb itt nemigen bír lenni.

Nem kell ezen csodálkozni és haragudni sem ezért; politológusi végzettség nélkül is belátható, sőt bőrön tapasztalható: a magyar "bal" oldalnál jobboldalibbnak lenni képtelenség. Aki itt ki akar tűnni, annak muszáj szélsőjobboldalinak lennie. Ebbe bőven belefér a bolseviki mentalitás is, a vakfegyelem, a militarizmus, a vezérimádat. Ami az egészet összecementezi, az persze a rasszizmus és antiszemitizmus. Alighanem ezekből is volt Kóró tanár úrban egy jó adag, csak akkoriban az ilyesmit illőbb és tán tanácsosabb volt nem manifesztálni nagyon.

Kóró tanár úr elment jó pár éve már, de én mégis naponta látom őt.

Látom, amint összevont szemöldökkel, rángó szájjal, zsebében most még csak néhány záptojással vonul lőgyakorlatozni a hegyekbe föl.