Olyan is, persze, de azért meg lehet enni. Kérdezem a boltost, hogyan bírják mégis ezt a versenyt, s kiderül: a haszon a cigin meg a szeszen van: reggel megáll a melósautó, kiszállnak a segédmunkások, vesznek három zsemlét, talán némi felvágottat, két pakli cigarettát és mindezt egy "kétdekás pálesszal" (aromás alkohollal) egészítik ki. Vásárlási szokásaik belső arányaiban igen kevés szerepet játszik tehát a zsömlye ára. A kis üzlet ebből él. Lám, van tehát alternatívája a bevásárló-központos fogyasztásnak is. Kár, hogy az e pillanatban és a konkrét esetben nem más, mint egy zsemlésített kvázikocsma.

Falun kissé más a helyzet, ami azonban a kiskereskedők szempontjából ott sem mondható rózsásnak. Még ahol esetleg csak egyetlen boltocska várja vásárlóit, egyre határozottabban érvényesül a terjeszkedő "kisfogyasztói nagykereskedelem" hatása, sőt gyakran ennek közvetlenül részese maga az árut ott beszerző tulajdonos is. Tejért, kenyérért bemennek hozzá, de a nagyobb bevásárlásokat - akár többen összeállva, együtt kocsiba ülve - a városszéli üzletközpontokban intézik el a falusiak is.

A hazai fogyasztási, pontosabban az ahhoz kapcsolódó vásárlási arányrendszer a végletek terepe. Miközben a kisboltban megmorogjuk a huszonhárom forintos zsemlét meg a kétszáz forintos tejet, a bevásárlóközpontban megveszünk rengeteg olyasmit, amire igazából, olyan mennyiségben nincs is szükségünk. De mi ott vásárolunk, mert vásárolni kell, költünk, mert ott költeni kell.

Úgy tíz éve lehetett, hogy az agrárkamara egyik tanulmányában a hivatalos statisztikára alapozott számítások szerint a magyar emberek harmada keresetének százhúsz százalékát költi élelmiszerre. Ezt persze meg is magyarázták: a nyilvánvalóan lehetetlen adat mögött főként bizonyos szürkegazdaságbeli kifizetések rejlenek. Hozzátették, hogy ebben az adatban a nem élelmiszerként eladott termékek ára is ott rejlik. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a sarki ABC-ben ("élelmiszerboltban") nemcsak ennivalót árulnak, hanem számos egyebet is, viszont az összegzésben ennek belső arányai nehezen mutathatóak ki. Üzleti szempontból pedig e pillanatban sokkal többet ér öt tusfürdő eladása, mint a napi értékesítési kockázatot jelentő száz zsemléé. A tévében tehát tusfürdőreklámot látunk, zsemlét, kenyeret nem hirdet senki. Mindez azonban a hazai élelmiszer-ágazat szempontjából meglehetősen veszélyes tendencia lehet. A most bekövetkezett "lopakodó drágulás" pillanatnyilag jó a termelőnek és a feldolgozónak egyaránt, de ez nem lesz mindig így. A nagy kereskedőcégek beszerzési és értékesítési arányainak folyamatos eltolódása nyomán inkább az élelmiszerekkel - akár a külföldi konkurenciáéval - akciózik majd a multi. És akkor aztán a hazai kisboltosoknak tényleg nem marad más, mint a cigi meg a pia, és persze a "kötelező" zsömle.