A bajnok Vasas emiatt kikérte kerettag játékosait, az MLSZ pedig engedélyezte, hogy Mészöly, Ihász, Mathesz, Farkas az osztrák fővárosba utazzon. A válogatott nélkülük nyert 2-1-re - a Vasas meg elhódította a KK-t -, noha az itáliaiak Albertosival, Salvadoréval, Rosatóval, Facchettival, Sandro Mazzolával, Riverával, Rivával álltak fel. A pesti közönség azonban nem az azúrkék világsztárokért ment ki a mérkőzésre, hanem Mátraiért, Siposért, Benéért, Albertért. No és mindenekelőtt azért, hogy a honfitárs klasszisok felülmúlják a gálaösszetételben fellépő vendégeket...

Nem csalódtak.

S annyira eleven az emlék, hogy mindmáig az az 1965. júniusi diadal az utolsó magyar győzelem az olasz válogatott ellen.

Az pedig világos: igazán odalenni kizárólag a saját csapatért lehet, a többi csak púder vagy pótlék. Mert hiába tisztelem, sőt szeretem magam is a szédítő tradíciójú calciót, annál nincs mámorítóbb, mint amikor Albertosi kiszedi a labdát a hálóból Albert és Bene megmozdulása nyomán...

Ma - úgymond - Buffon, Cannavaro, Zambrotta, Pirlo vagy Del Piero jelenléte bódít, mert Itália a legmesszebbmenőkig őrzi hagyományait, míg a valaha hasonló futballnagyhatalom Magyarország évtizedek óta megcsúfolja a magáéit. Immár ott tartunk, hogy esztendőről esztendőre az az egyetlen hazai labdarúgósiker, ha ellátogat hozzánk egy-egy hírneves együttes. Sőt, a valójában nem létező magyar futball irányítói - és kiszolgálói - szempontjából az efféle vendégjáték "tiszta haszon". Ha kikap a csapat, akkor, ugye, a vb-aranyérmessel szemben veszít. Amennyiben viszont nem marad alul, úgy jó ideig abból lehet élni, megpróbálva jó mélyre elásni a Vaduz-, Rabotnicki-, Elfsborg-, MIKA-, Ciprus-, Málta-féle szörnyűségeket, a rémes realitást.

Nevetni fognak: egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a ma esti találkozón elmarad az olasz győzelem. Itáliában még el sem kezdődött a bajnokság, ráadásul Roberto Donadoni szövetségi kapitány garnitúrája, mint tudjuk, nem tétmérkőzésre érkezett, azaz nyilvánvalóan nem azzal az eltökéltséggel játszik majd, mint - mondjuk - tavaly nyáron Dortmundban, a németekkel vívott vb-elődöntőben. Arra azért alighanem vigyáz, hogy ne szenvedjen vereséget, hiszen legutóbbi harmincöt mérkőzése közül mindössze hármat vesztett el: egyet még 2004 őszén Szlovéniában (0-1), míg kettőt a múlt évben, a világbajnokság után (Horvátország 0-2, Franciaország 1-3). A döntetlen azonban "belefér" - a harmincöt meccsből tizenkettő zárult x-szel -, annál is inkább, mert nem a próbajátékon kell extra teljesítményt nyújtani, hanem mostanában az Eb-selejtezőkön. (Amelyeken jelenleg szánalmas csoportötödik a magyar "csapat".) S a technikailag, taktikailag, fizikailag egyaránt osztályon felüli kék mezes profiknak ugyan szükséges-e valamit is bizonyítaniuk Budapesten?

Ha meg úgy futballoznak, ahogyan tudnak... Nos, az a legrosszabb. Mert csodálható ugyan a ragyogó kvalitású és tökéletesen felkészített együttes, de semmi mást, csak szomorúságot kelthet idehaza, ha idegen csillagok parádéznak a Puskás stadionban.

Hazaiak meg hosszú-hosszú évek óta még véletlenül sincsenek.

Magyarország-Olaszország

Barátságos mérkőzés, Puskás Ferenc stadion, 20.50. Jv.: Mejuto Gonzalez (spanyol).

Magyarország: Fülöp (4-szeres válogatott) - Szélesi (5), Juhász (26), Vaskó (3), Vanczák (22) - Filkor (1), Tóth B. (22), Hajnal (14), Dzsudzsák (1) - Gera (44), Priskin (10).

Olaszország: Buffon (75) - Zambrotta (64), Cannavaro (108), Materazzi (38), Grosso (25) - Gattuso (53), Pirlo (38), Ambrosini (24), Del Piero (83) - Inzaghi (55), Toni (26).

Lábbal is egész jól megy. Donadoni, Cannavaro és Toni a tegnapi edzésen