Akkortájt Londonban éltem, és feltűnt, hogy a szövetségesek (EU, NATO) a legritkább esetben utazgatnak egymáshoz. Amikor ennek okát firtattam, azt a választ kaptam, hogy "ha valami halaszthatatlan dolguk van egymással, fölemelik a telefont".

Ami azt illeti, ezt a munkamódszert megszokhattuk azóta magunk is. Innen nézve kifejezetten érdekes fejlemény, hogy tegnap, ha pár órára is, de Budapesten járt a német kancellár asszony, és hamarosan hasonló túrára vállalkozik Nicolas Sarkozy, az új francia köztársasági elnök is. Gondolom, egyik vizitnek sem volt (lesz) valami sürgős oka, mert akkor ott a telefon. Vagy mégsem?

Tudniillik a "sürgős" kategóriába sorolható az Európai Unió intézményi és szervezeti reformjáról szóló új szerződés, amelynek a sorsa eléggé nagymértékben az unióhoz csatlakozott új tagországokon áll vagy bukik. Németország és Franciaország, az EU két legerősebb hatalma, élükön két, hallatlanul energikus és népszerű politikussal - Merkel, mint kiderült, minden idők legnépszerűbb kormányfője ma odahaza - erősen szerződéspárti, s nem könnyelműség azt mondani, hogy mindketten e szerződés ez év végi létrejöttében látják a szoros integráció felé tartó unió, sőt tágabb értelemben Európa jövőjét. Ők ketten azoknak a magatartását készek honorálni, akik velük tartanak. Akiknek nincs, vagy kevés fenntartásuk van azzal kapcsolatban, hogy az unión belül ne a nemzetállami, hanem a közösségi jogosítványok szaporodjanak. "Klasszikus" ellentétben, mondjuk, a mai Lengyelországgal, Magyarország a szoros integráció hívei közé soroltatik be, amivel csak annyit akarnék mondani, hogy mind a már lezajlott Merkel-, mind a még esedékes Sarkozy-vizit gesztusnak tekintendő Gyurcsány kormánya iránt. Súlypontozása - diplomáciai eszközökkel - annak, mennyire fontosnak látják Berlinben is, Párizsban is, hogy az unió reformjára nézve a magyar "magatartásmintát" kövessék a többiek is. Berlini és párizsi megítélés szerint a magyar politika nem sérelmi politika (mint sok tekintetben a lengyeleké, cseheké, szlovákoké); nem a múltba, hanem a jövőbe néz.

Angela Merkel, konzervatív létére, eddig is igazi szövetségesnek tekintette a magyar kormányt, és a suttogó propaganda szerint a színfalak mögött jótékony befolyást gyakorolt az unióra is, befektetőkre is, amikor ennek a kormánynak a helyzete (vö. konvergenciaprogram, a forint "bedőlésének" távlata) veszedelmesnek tűnt. Itt és most azt kell látni, hogy Merkel nem bonyolít le demonstratív látogatást, mondjuk, Írországban (Sarkozy sem), miközben Budapestre eljött, eljönnek. Csöndes lobbizás ez voltaképp a szerződés mellett, és, egyfajta grimaszként jelzése annak, hogy Magyarország különleges besorolása a kommunista időkhöz képest megszűnt ugyan, de még maradt belőle valamicske. Az "újonnan jött" EU-tagok besorolása tudniillik nem azonos a régiekével; meglehet, tőlük függ most az unió jövője. Merkel eljött, Sarkozy eljön a magyar kormány "kitűnő bizonyítványát" - mely sajnálatos módon gazdasági mutatókban a legkevésbé sem tud megnyilvánulni, egyszóval vonzerőt aligha fejt ki - aláírni.