Magyarország sajátos válaszút előtt áll, ami kicsit hasonlítható azoknak az országoknak a dilemmájához, amelyek hirtelen - például természeti erőforrásaik révén - nagyobb bevételhez jutottak. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy miért él "okosan" ezzel az egyik, hosszú távú fejlődési pályára állítva a társadalmat, és miért pazarolja el a másik, presztízsberuházásokra és egy szűk réteg luxusfogyasztására. Tóth István György, a Tárki vezérigazgatója szerint a kulcs a közpolitika intézményrendszere, ami viszont az adott ország állampolgárait jellemző attitűd, mentalitás függvénye is. Optimális fejlesztéspolitikát el lehet képzelni az íróasztal mellett, ezek a források azonban meghatározott társadalmi közegbe érkeznek.

Tóth szerint nálunk pillanatnyilag nyitott kérdés, hogy a fejlesztési terv és a hozzá kapcsolódó források megváltoztatják-e a hazai intézményrendszert, vagy az intézményrendszer "gyűri maga alá" a fejlesztési tervet. Magyarország hosszú paternalista múltra tekint viszsza, ahol ma is nagyon erős az államfüggőség - vázolja a szerinte legnagyobb kockázati tényezőt. Ebben a közegben az emberek hajlamosak az államot egy tőlük független, hatalmas zsebként felfogni, amiben kotorászni lehet. És így tekintenek az unióra is. A "könnyen jött" pénzeknél ráadásul a gazdaságpolitikusok kevésbé tudnak ellenállni a lobbinyomásoknak. Az esetleges következmény pedig az, hogy a fejlesztési programok nem új hozzáadott értéket hoznak létre, hanem a meglevő kiadási terheket váltják ki, drágább megoldásokkal.

A paternalista múlt másik veszélye: a döntéshozók hajlamosak elhinni magukról, hogy náluk van a bölcsek köve, és a piaci szereplőknél jobban tudják, hol hasznosul a pénz. Az adófizetők figyelme is lazul, ha nagy külső forrás érkezik: kevésbé rigorózusan kérik számon a döntéshozóktól, hogy mire költik azt. Ilyen helyzetekben - állapítja mag a Tárki vezérigazgatója - érdemes a rendkívüli bevételeket az éves költségvetésben amúgy nem szereplő tételekre fordítani és azokkal hosszú távú fejlesztési célokat szolgálni. Magyarországon ráadásul külön kockázati tényező, hogy a pénzeket fogadó régiók valójában még nem létező, a parlamenti döntéshozatalba be nem illeszthető és nem elszámoltatható szervezetek.

Az operatív programok legfontosabb célja - a kutatók szerint - a foglalkoztatás növelése. Hogy mi a gond és melyek a továbblépés feltételei, azt a társadalmi megújulási és társadalmiinfrastruktúra-programok jól határozzák meg. Jóllehet, nagyon egyszerűen hangzik, hogy a pénz legjobb felhasználása, ha az emberekbe invesztálnak, ennek megvalósítása azonban már komplikáltabb - állapítja meg Tóth. Nem a speciális szakismeretek növelésére van szükség, hanem az általános alkalmazkodási képesség, a munkaerő-kínálat minőségének javítására. A hosszú távú foglalkoztathatóság megalapozása már a formális oktatási rendszert megelőző intézményekben, az óvodában, bölcsődében kezdődik. Ugyanakkor fontosnak tartanák, hogy a karrierút felénél mindenkinek lehetősége legyen egy második oktatási fázison keresztülmennie.

- Nem a vállalatoknál folyó képzés támogatása a megoldás - hangsúlyozza. Értékelésük szerint - szemben a gazdaságfejlesztési operatív program feltételezésével - az innováció támogatása nem növeli a foglalkoztatottságot. Úgy vélik, a cégeknek juttatandó egyedi támogatásoknál hatásosabban szolgálná ezt a célt a növekedési korlátok eltávolítása a vállalkozások útjából. De a foglalkoztatás növelésének feltétele a kistérségek elérhetőségének a javítása is. Ez - adott esetben - ellentétbe kerülhet a nagy autópálya-fejlesztési programokkal: ezek ugyanis elszívhatják a közlekedési infrastruktúra javítására szánt pénzt. De a regionális operatív programokban jelzett egyedi támogatások (jellemzően turisztikai, közútfejlesztési, környezetvédelmi beruházásokról van szó) és a közmunkaprogramok hatását is kétségesnek ítélik a kutatók a foglalkoztatás szempontjából.

Ez is mutatja, hogy a növekedés önmagában nem csökkenti az egyenlőtlenséget, sőt előrejelzésük szerint rövid és középtávon inkább növeli. A versenyképesség javítása, az értékesebb termékek előállítása ugyanis továbbra is a magasan képzett, igényes munkaerőt hozza kedvezőbb helyzetbe. Ezért a Tárki vezérigazgatója vitatja azokat a véleményeket is, amelyek szerint általános "értelmiségi"-túlképzés lenne az országban. Egyszerűen ma már több idő kell annak a tudásnak a megszerzéséhez, amire a gyorsan változó világban szükség van. Éppen ezért várhatóan tovább folytatódik a fiatalok javára a korosztályi jövedelmi "átrendeződés", ha nem is olyan ütemben, mint eddig, Nem valószínűsíthető a regionális egyenlőtlenségek csökkenése sem, mert a fejlesztési pénzek jellemzően oda áramlanak, ahol nagyobb az érdekérvényesítő képesség: a fővárosba, a megyeszékhelyekre, nagyvárosokba. Ugyanakkor a fejlesztések eredményeként gyorsabban nő a hazai össztermék - optimális esetben évi 0,3-0,4 százalékra becsülik a pótlólagos növekedést generáló hatást -, ami az abszolút szegénységben élők számát és arányát csökkentheti.

A Tárki elemzői több területen javasolnak "hangsúlyáthelyezést". A közvetlen vállalati fejlesztések helyett a növekedési korlátok eltávolítását javasolják erősíteni, a nagy infrastruktúra-fejlesztésekkel szemben inkább a humántőke-beruházásoknak adnának elsőbbséget. Fontosnak tartják, hogy az alacsony iskolázottság - ami ma a foglalkoztatásbővítés legnagyobb gátja - továbbörökítése megálljon. Külön kiemelik, hogy ehhez egy egységes - a foglalkoztatottság és az iskolázottság növelését célzó - roma integrációs programra is szükség lenne.