Hála istennek, mert a szelekció egyetlen bevált módja az utólagos (termékenyítés utáni) válogatás, és ez egészen a legutóbbi időkig szükségszerűen az ellenkező nemű magzat vagy újszülött elpusztításával járt. A szaporodásbiológia sem hozott e téren látványos áttörést: a spermaválogatás drága mulatság, megbízhatóságáról megoszlanak a vélemények, haszna pedig még az állattenyésztésben is kérdéses. Egyedül az utólagos szelekción sikerült valamelyest finomítani, ma már a beágyazódás előtti, pár sejtes embrióknál is lehet 100 százalékos pontosságú ivarmeghatározást végezni. Persze sokan kétségbe vonják, etikusabb-e a nem kívánt nemű embrió sorsára hagyása, mint az abortusz vagy a lágy kutacs házilagos megfúrása. A jogi szabályozás még a nyugati civilizáció országaiban is végletesen különbözik. Egyes államokban ez az emberi (értsd: szülői) jog része, másutt bűncselekmény. Az embriológusok véleményére általában senki nem kíváncsi, és talán jobb is így. De ha a döntések és javaslatok szakmai tévedéseken alapulnak, szólnunk kell! Ezért kötelességem leszögezni: az ivarmeghatározás jelenlegi módszerei nem alkalmasak arra, hogy drámai vagy akár csak statisztikailag mérhető változást hozzanak Magyarország elkeserítő demográfiai adataiban. Sehol és soha nem történt ilyesmi, és belátható időn belül nem is fog.

A korai embrió egy sejtjének eltávolítását és a sejt DNS-tartalmának vizsgálatát csak a felettébb költséges, kockázatokkal, fájdalommal és lelki traumával járó in vitro fertilizációs (IVF, lombikbébi-) programok keretében lehet elvégezni, jelentősen növelve a költségeket és emelve (de legalábbis nem csökkentve) a kockázatokat. Az IVF-et nem ezért találták ki, és legalábbis mai formájában nem erre való. Az ART néven összefoglalt asszisztált reprodukciós technikák, vagyis az IVF és a rokon módszerek a meddő párok problémáira nyújtanak megoldást, akik minden áldozatra képesek, hogy gyermekük - nem fiuk vagy lányuk, hanem gyermekük - legyen. A reprodukciós korban lévő párok legalább 15-20 százaléka meddő, egészségileg és szociálisan hátrányos helyzetű. Ők többen vannak, és éppúgy segítségre szorulnak, mint a mozgás-, hallás- vagy látássérültek, mégis sokkal kevesebbet hallunk róluk és teszünk értük.

Az okok mélyre nyúlnak. Nincs egyetlen olyan természetes emberi tevékenység, melyet annyi ellentmondás övezne, mint a szaporodást. Bizonyára ez az oka a meddőséggel kapcsolatos szemérmes visszafogottságnak. Az érintettek titkolják problémájukat. Mi sem áll távolabb tőlük, mint egy hatékony érdekvédelmi szervezet létrehozása, jogok és támogatás követelése. A többség pedig elfordítja a fejét, hátrányos helyzet helyett "állapot"-ról beszél, és nem töri össze magát, hogy segítsen, sőt. Elképzelhető-e egy civilizált társadalomban olyan csoport vagy vallás, mely kijelenti, hogy a szemüveg vagy a tolószék erkölcsi szempontból elfogadhatatlan? Nos, az EU egyes országaiban pontosan ilyen okokból akadályozzák, hogy meddő párok akár egy fillér támogatást is kapjanak a lombikbébiprogramhoz. Magyarország viszonylag nagyvonalúan támogatja a meddő párokat, mégpedig függetlenül a kormány politikai színezetétől. A lehetőségek persze még távolról sincsenek kiaknázva. Dániában a gyermekek csaknem 8 (!) százaléka születik aszszisztált reprodukció eredményeképpen, és ott is vannak még tartalékok bőven. Biztosan sok mindent lehetne tenni még, de egyelőre annak is örülni kell, amit az ország elért, óvakodva minden olyan lépéstől, amely az ART hitelét veszélyezteti. Ezért kell világossá tenni: az ivarmeghatározás engedélyezése vagy tiltása jogi és etikai probléma, demográfiai hatása elenyésző lesz.

A meddő, egyébként is ART-ra szoruló párok közül lehet, hogy néhány kéri majd a szelektálást, de ennek semmi hatása nem lesz a népszaporulatra, számukra a lehetőség csak leheletnyi plusz, a lényeg a saját gyermek. Akiknek már van természetes úton fogant gyermekük, minden bizonnyal csak addig foglalkoznak majd a gondolattal, amíg felelőtlen politikusi nyilatkozatok alapján úgy vélik, csakugyan "tízperces beavatkozás"-ról van szó. Korrekt szaktanácsadás, a vizsgálatok, kezelések, veszélyek, fizikai és pszichés traumák részletes bemutatása után aligha vállalkoznak tömegesen a procedúrára. Ha mégis, az első sikertelen próbálkozás után többségük meggondolja magát, hisz a meddő párok közül is sokan visszariadnak az ismétlésektől, bár nekik ez az egyetlen esélyük életük legnagyobb reményére, a saját gyermekre. De ha lesz is néhány kitartó vállalkozó: ki vállalná a költségeket? A társadalombiztosítás? Milyen alapon? Ezek a párok nem betegek, nem rászorulók, nem hátrányos helyzetűek. Nem fogalmazhatok másképp: milliós nagyságrendű luxusigényük van. Honnan vonjuk el a szükséges összegeket? A daganatos betegektől? Akik pedig meg tudják fizetni a teljes költséget, és vállalják a procedúrát (nem hiszem, hogy akad tíz ilyen pár évente), azok eddig is megtehették, talán meg is tették. A beavatkozás árához képest elenyésző többletköltséget jelent a retúr repülőjegy Miamiba, és a dolog könnyen összekapcsolható a rendes évi nyaralással. Sajnos attól nem fognak megtelni az általános iskolák padjai, hogy őket ezentúl Amerika helyett Magyarországon kezelik majd.

Okosabb lenne légvárak építése és látszatintézkedések helyett újra számba venni, hogyan lehetne ténylegesen növelni a születő gyermekek számát. A legtöbb eredmény a szociális és gazdasági intézkedésektől várható, de az ART-ban rejlő lehetőségeket sem szabad alábecsülni. Csak éppen megfelelően kell élni velük. A meddő párok túlnyomó többsége nem jut el a megfelelő kezelésig. Legtöbbjük nem ismeri a lehetőségeit, a többi nem részesül megfelelő kivizsgálásban, visszariad a várólistáktól, a zsúfolt klinikáktól, a túlhajszolt, fáradt, ideges ápolószemélyzettől, a kiszolgáltatottságot, a pszichés traumát tovább növelő körülményektől. Intenzív felvilágosító munkával, komoly beruházásokkal, gondos törődéssel és kezeléssel éveken belül meg lehetne többszörözni azok számát, akik az ART segítségével jutottak, és kizárólag így juthattak saját gyermekhez. Tudom, mindez sokkal nehezebb, mint egy törvény szövegén módosítani, de a siker biztos, a demográfiai javulás mérhető lesz.

Ha pedig még többet akarunk e téren tenni, mint más országok (erre minden okunk megvan), akkor kínálkozik egy további lehetőség, amiben Magyarország akár úttörő is lehet. Van ugyanis egy másik, szaporodásbiológiai szempontból hátrányos helyzetű csoport, arányuk meghaladja az 50 (!) százalékot. A nőkről beszélek. A természet - minden kompenzációs szándékunk ellenére - fenntartja a jogot, hogy sok területen nemek szerint diszkrimináljon - ilyen terület magától értetődően a reprodukció is. Emlősöknél általában a nőstény viseli a szaporodás nagyobb terhét, beleértve a ciklusokat, a magzat hordását, a szülés fájdalmait és az ivadék gondozását. A nők többsége persze elfogadja mindezt - mit tehetne -, és úgy érzi, legalábbis részben kárpótlást jelent számára a gyermekhez fűző szorosabb kapcsolat. De vannak más, a nők számára hátrányos különbségek is, melyeket semmiféle előny nem ellensúlyoz. Egy egészséges férfi naponta spermiumok millióit képes produkálni, míg a termékenyülésre alkalmassá váló petesejtek száma erősen korlátozott, havonta legfeljebb egy vagy kettő. Míg a férfiak akár egész életükre megőrizhetik termékenyítőképességüket, a nők esetében ez az időszak véglegesen lezárul a menopauzával, a petesejtek minősége pedig már a 35. év után is jelentősen romlik. Így a problémáktól és félelmektől mentes termékeny időszak a nőknél alig több mint 15 év. És ez a 15 év pontosan egybeesik a szakmai karrier megalapozása szempontjából kritikus esztendőkkel.

Emlegethetjük a természet megváltoztathatatlan törvényeit, de az öregedést, a kopaszodást és a fogak hullását is ide lehet sorolni. Ha az utóbbiak kompenzálására annyi energiát fordítunk, tán az emberiség fele is megérdemli, hogy hátrányos helyzetét a tudomány segítségével enyhítsük.

Be kell vallanunk, hogy a szaporodásbiológia, eredeti szándékunk ellenére, inkább növelte, mint csökkentette a különbségeket. Az ART minden kockázatát, szinte minden fizikai és pszichés terhét a nők viselik. Ezzel szemben ma már egyetlen, akár sérült vagy éretlen spermiummal is lehet eredményesen termékenyíteni, míg a petesejt minőségében a legkisebb kompromiszszum is végzetes lehet. Emellett a spermiumok mélyhűtése és korlátlan idejű tárolása évtizedek óta megoldott (sőt: hamarosan akár postai levélben is küldözhetünk majd liofilizált, termékenyítésre alkalmas spermiumokat), míg a petesejtek tárolása csak a legutóbbi években, hónapokban kezd (többé-kevésbé) elismert technikává válni, és a háromszázat sem haladja meg a világszerte így született gyermekek száma. De a technika (ezt, a kifejlesztésben közvetlenül érintett lévén, tiszta lelkiismerettel állítom) ma már nagy hatékonysággal működik, a hűtött petesejtek és az ezekből születő gyermekek száma exponenciálisan növekedni fog. Egy rövidesen közlésre kerülő spanyol tanulmány szerint a megfelelően alkalmazott hűtés és tárolás semmilyen módon nem csökkenti a termékenyülés és a terhesség esélyeit.

A bioetikusok és a szaporodásbiológusok véleménye is megoszlik, szabad-e a petesejtmélyhűtést arra használni, hogy a nők megválaszthassák, mikor kívánják gyermeküket megszülni: huszonöt vagy negyvenöt éves korukban. De köztudott, hogy a legtöbb nő szervezete sokkal tovább alkalmas a terhességre, szülésre, mint azt a petesejt folyamatosan romló minősége kockázatmentesen lehetővé tenné. Sokan szívesen eltolnák a terhességet partner hiányában, betegségek miatt vagy azért, mert előbb biztos megélhetést, szakmai és anyagi hátteret szeretnének teremteni. Miért fogadjuk el ezt természetes magatartásként a férfiaknál, és miért húzzuk el a szánkat, ha ugyanezt a nők is igénylik? És miért fosztjuk meg azokat a rákbeteg fiatal nőket a gyermekáldástól, akik az (egyébként többségében eredményes) kezelés miatt elveszítik termékenységüket?

Magyarországon az első lépés már megtörtént: született gyermek mélyhűtött petesejtből, de sokkal többre lenne szükség. Eredményesebb, más országokban egyre szélesebb körben alkalmazott hűtési technikák alkalmazására, a törvényes háttér megteremtésére, bizonyos mértékű (nem korlátlan) anyagi támogatásra és nagyfokú társadalmi empátiára.

Az ART pár éven belül akár tíz százalékkal is javíthatná a születési statisztikát, a petesejthűtés évtizedes távlatban ehhez is hozzáadhat még pár százalékot. Ez nem sok, de (az ivarmeghatározási ábrándokkal szemben) reális lehetőség. Ennyit tehet ma a szaporodásbiológia egy nemzet fogyásának lassítására. A többi nem rajtunk múlik.

A szerző embriológusprofesszor, Dánia

Babakocsi