Adott száz dollárt. Nekem is, de tudom: sokaknak. Csak úgy. Nem kértem tőle, nem volt szükségem rá, meg is hökkentem, de ő ellentmondást nem tűrően rám tukmálta. Sem azelőtt, sem azóta nem találkoztunk – egyetlen egyszer zsüritag voltam az Erzsébet-díjban -, gondolom, ezt honorálta.

De nem honorálni akart, és nem venni, hanem tenni. Valamit. És mivel mást, mint pénzt adni, nemigen tudott, hát ezt tette. Húszezret a Nemzetire, kétszázezret a maga díjára.

Köszönjük.

Akarta vagy sem, Spéter Erzsébet több dolognak is az ősanyja volt a redszerváltozás utáni Magyarországon. Például a mecenatúra egyik ágának. Az Erzsébet-díj ötletének örököse a Prima Primissima. A celeb-jelenségnek pedig ő maga a legelső honi példája: ő mutatta meg, hogy a magyar ugaron is lehet valakinek az a hivatásos foglalkozása, hogy pusztán híresség. Lám: ma már ehhez elég annyi, hogy valakit valamilyen Tündének hívjanak, és gügyögő nevet adjon a gyerekének.

Spéter Erzsébetnek ehhez még kellett a turbán, a sajátos öltözék, a floridai gigaparty, a miami alpolgármesterség, és persze a Vitray által hitelesített nyilvánosság. És a saját pénze. Amint elfogyott a pénze, elfogyott ő maga is a celebségből.

Van azonban olyasmi, amiben kis híján maradandót alkotott. Megtestesítette a magyar folklórban annyira szimptomatkus amerikai nagybácsit, aki váratlanul fölbukkan az óhazában, egzotikusan néz ki és furcsa, de jó magyar nyelven beszél, no meg főleg: pénze van. Lehet, hogy odakint csak jó közepes az a dollár, de nekünk olyan sok, amennyit mi itt el sem tudunk képzelni.

A kilencvenes években Spéter Erzsébet volt a nemzet amerikai nagynénije. Talán még celeb is maradhatott volna, ám közben, ha nem is sokaknak, de jó néhány itthoni magyarnak is eljött a tiszta Amerika. Sokkal több pénzük lett, mint amennyit Erzsébet asszony el tudott képzelni. Eljárt fölötte az idő, meg a pénz is.

Nyugodjék békében.