Az egészségügyi modellváltásról szóló csütörtöki szakpolitikai egyeztetés után úgy tűnt, néhány ponton megegyeztek a résztvevők Schvarcz Tibor (MSZP) lapunknak azt mondta: eldöntötték, hogy hét régióban hét pénztár jön létre. Horn Gábor (SZDSZ), a koalíciós koordinációért felelős államtitkár viszont azt közölte, hogy szó sincs megegyezésről, a szakbizottságok tagjainak nincs is felhatalmazása ilyesmire. Szerinte mindössze arról állapodtak meg, hogy az SZDSZ által kezdeményezett keddi nagykoalíciós egyeztető fórum fog dönteni. Erre reagálva lapunknak Schvarcz Tibor kitartott előző napi nyilatkozata mellett.

A vita - amellyel kapcsolatban ezek szerint nem tudni biztosan, hogy megegyeztek-e vagy sem - a biztosítási reform egyik kulcskérdéséről szól. Arról, hogy hol és hogyan alakulhatnak meg az új egészségpénztárak. Abban egyetértenek a koalíciós felek, hogy - szemben az eddigiekkel - nem lehet központilag szervezni az egészségügyi szolgáltatásokat, és hogy szükség van új szereplőkre, akik pénzt hoznak a rendszerbe. Arról, hogy mindez hogyan történjen, a két pártnak eltérő a véleménye. Látszólag ez a vita a nyáron az egészségügyi reform folytatásáról aláírt koalíciós megállapodással lezárult. A valóságban nem.

A koalíciós egyezség szerint egymással versengő, országos hatáskörű pénztárak alakulnak. Taglétszámuk attól függ, hogy hányan választják őket. Aki nem választ, az kap biztosítót - vagy sorsolással, vagy területi alapon, automatikusan.

A koalíciós megegyezés szerint úgy lesz több biztosító, hogy csak egy lesz, viszont lesznek benne önálló pénztárak, amelyek képesek befogadni a magántőkét.

A szakpolitikai egyeztetésen igazán meggyőző erővel két modell került szóba. Az egyik az országot 6-8, nagyjából egybefüggő területre osztaná, s ugyanennyi területre szedné szét a fővárost. (A szocialisták ugyanakkor ragaszkodnának ahhoz, hogy a főváros osztatlan maradjon.) Az eredeti modell szerint a pénztárak a sorsoláson egy vidéki és egy budapesti szeletet kapnának. E modellben aligha lenne verseny. Országos tagtoborzás itt is lehetséges, de nem valószínű, hogy az emberek a lakhelyüktől távolabb lévő pénztár szolgáltatásait részesítenék előnyben. Ha mégis lennének területen kívüli betegek, kis számuk miatt nem éri meg a pénztáraknak az országos infrastruktúra (irodák, esetmenedzserek) kiépítése, működtetése. A szocialisták némi korrekcióval ezt a modellt valósítanák meg. Itt azok a biztosítók járhatnak roszszabbul, amelyek területén sok a kórház, például Budapesten, mert ott több szolgáltatást vesznek igénybe a betegek, tehát többet kell rájuk költeni. A keleti országrészben viszont, ahol ugyanúgy megkapja a biztosító a fejenkénti pénzt, de az emberek csak végső esetben mennek orvoshoz, a biztosító jelentős profitra számíthat.

Az SZDSZ ezt az aránytalanságot kiküszöbölendő az úgynevezett párducmintás modellt ajánlja. Ez egységes régiókra osztja az országot, benne 6-8 egybefüggő területtel, és a sorsoláson minden biztosító minden régióból kap egy darabot. A biztosítóknak így minden régióban muszáj ügyfélszolgálatot fenntartaniuk. Ennek a rendszernek magas az indulási és működési költsége.

Egyik modellben sincs igazi verseny a szolgáltatók között - állítja Sinkó Eszter közgazdász. Az összefüggő térségekben való gondolkodásnak szakmailag azért van több értelme, mert az ellátásszervezés és a betegirányítás egyszerűbben megoldható. Kisebb az adminisztrációs költség, nem ösztönzi a biztosítót arra, hogy válogasson a betegek között.