Szabadság - tériszonyban
Ez már fontosabb volna. Az itthonlét kulcskérdése. Hogy visszatérhessünk hozzánk.
Nem feltétlenül abban a magasztos értelemben, ahogy - Heller Ágnes egy tanulmányából kiemelve az idézetet - a felszabadulásra vágyó fekete rabszolgák énekelték Amerikában: "Let my people go". (Engedd a népemet elmenni...) Ők a bibliai népre utaltak, de idetartozik viszont, hogy Heller szerint Friedrich Nietzschének igaza volt a Morál genealógiájában, amikor azt mondta: e történet nélkül nincs modern demokrácia... Ahelyett, hogy az istenektől származtatta volna, egy nép a rabszolgáktól származtatta magát.
És esélyt adott magának a kivonulással, hogy törvényt kapjon.
Adjon magának.
Ebben az értelemben találjunk ki Magyarországról - lélekben. És vissza.
Tekintsünk ki egy szűk, de gazdag térből, hogy azután értelmet nyerjen a Szabadság tere elnevezés - ahol most például a Hazatérés Temploma áll. Ifjabb Hegedűs Loránt református lelkészé. Benne az ereklyés országzászló alapzatának csonkja. És Hegedűstől a fogadalom: a Hazatérés Temploma lelkészeként megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek híveinkkel együtt annak érdekében, hogy a népünket megnyomorító kormányzati intézkedéssor és az azt meghozó diktatórikus hatalom lehetetlenüljön el Önök, egyházunk és népünk helyett. Kelt: 2006 novemberében.
Kevéssel azután, hogy a Szabadság téren demokráciát verő emberek e templom harangzúgásától segítve zúzták a tévét és sokunk illúzióit.
Nehéz persze megmondani, hol kezdődik augusztus 20., ahonnan ki kellene találni...
Időben meddig találjunk vissza? Istvánig? Ahogy a Szent Jobb, mint jellegmeghatározó szimbólum kínálja? Csakhogy amikor 1896-ban a magyar országgyűlés Baross Gábor javaslatára elfogadta az ún. Ezredéves emléktörvényt, ennek preambuluma szerint az államalapítást nem Szent Istvánnak, hanem Árpád vezérnek tulajdonították:
1. §. A magyar szent korona országainak törvényhozása vallásos áhitattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta és az országot jó- és balsorsban segítve, annak lételét ezer éven át sok viszontagság között is fenntartotta.
Túl az időbeli bizonytalankodáson: örvendezzünk az alkotmánynak, az államiságnak? Ritkán vigyorog és koccint az ember ilyesmire, de ezen belül nálunk különösen bonyolult a helyzet. Van ugye egy anyakönyvi kivonata szerint 1949-es alkotmányunk, amely megfordult a damaszkuszi úton, s most egy fogantatásához képest éppen ellenkező szisztémát szolgál ki - meglehetős eredményességgel, de kevés jó szóval dicsérve.
Ehhez képest éppen Szabadság (és Kossuth) téri tüntetők hódoltak az ősi alkotmánynak, amellyel csak az a probléma, hogy nekünk olyan nincs, pontosabban, az Aranybullából, Werbőczy Hármas könyvéből, a Pragmatica Sanctióból, de főként az 1848. márciusi törvényekből a történelem alkotta meg a maga módján. De erre nehéz tűzijátékot indítani.
Viszont mégiscsak ez az az ünnepünk, amelyen a legkevésbé kell acsarkodástól tartani, amelynek - bár most inkább a koronával megszentelt államiságról szól - mégis a legtöbb köze van a res publikához, közös dolgainkhoz, tehát a köztársasághoz. Valószínűleg abból a naturális tényből kiindulva van ez így, hogy gondoljunk bármit is egymásról, itt és megmaradtunk együtt. Ahogyan egyébként minden más közép-európai állam is, amely 1000 táján létezett, de ez ne vegyen el semmit a mi büszkeségünkből.
Kitalálni nem kell, itt van és marad is.
Kitalálni innen? Bizonyos szűk tereinkből feltétlenül ki kellene. Itt van például a már említett Szabadság tér, amely az utóbbi hónapokban - mint előtte évtizedeken, századokon át - jelképes és nem mindig ünnepi tartalmakkal jelentkezik. 1928-ban például éppen itt, a Szabadság téren és éppen augusztus 20-án állították fel az Ereklyés Országzászlót a Szent István-napi ünnepségek betetőzéseként. "Félárbocon hirdette a magyar nemzet fájdalmát elveszett országrészei miatt. Maga a zászló egy nemzeti színű lobogó volt, rajta a magyar nagycímerrel és az Így volt - így lesz felirattal. Az Országzászló talapzatába összegyűjtötték az ország összes vármegyéjének, községének, megszállott törvényhatóságainak, nevezetesebb történelmi helyeinek egy kis földjét és a világháború külföldön fekvő magyar katonai temetőinek sírjairól küldött földet. Az ereklyetartó zárókövére az alábbi feliratot vésték: Tudd meg oh ember, e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz." (Az ismertetést egy egyébként visszafogottan irredenta kiadványból másoltam át.)
E zászló visszaállításáért küzd most a népszavazások örökös kezdeményezője, a Magyarok Világszövetsége - és sokan mások -, hogy egyszersmind lebontassák az alig néhány méterrel az irredenta mementó hűlt helye mellett emelt szovjet hősi emlékművet. Egyfelől tehát visszakaphatnánk talán még az elcsatolt országrészek miatt kesergő szobrokat is (az Észak emlékmű főalakja például a három méter magas, keresztre feszített Hungária. "A hozzásimuló fiú a tót nemzet ragaszkodását jelképezi az anyaországhoz. A kettő egységét kivont karddal előretörő kuruc alakja védi, emlékeztetve arra, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban tótok is küzdöttek." - kiemelés megint csak nem tőlem...) Másfelől mennének neki sokan - éjszaka sunyin, rombolva, mások nappal, hangosan érthető, de nehezen viselhető indulatokkal - a szovjet emlékműnek, világháborús kegyeletnek, nemzetközi szerződéseknek, Orosz Föderációnak, ahogy rosszabb napokon a tévének szoktak harangzúgás közepette. Ez van e tér közepén, ahol régebben egyébként katonai akadémia és börtön is volt, ahol Batthyány Lajost végezték ki, az első magyar miniszterelnököt. Ez van e téren, ahol tehát lehetne rá ok, hogy a szabadsághoz a méltóság is társuljon.
Van itt persze nagy bank is, de különös mód ez a szféra tettleg nem szenved anynyit, mint verbálisan. Épületeit nem rituális sikk bántani, ezzel szemben a szovjet emlékmű tőszomszédságában egy másik világbirodalom, az amerikai nemrég elhárító hadműveletekbe kezdett. Ötven évre megvette a lehetőséget a kerületi önkormányzattól arra, hogy saját maga rendelkezzen az épület védelméhez szükséges területtel. Az oroszok és az amerikaiak között pedig a mi Szabadságunk terén ott az ereklyés országzászlónk máig dúló emlékű talpazat-nyoma.
Mindez persze nem az országot, hanem politikai beszédmódját, ünnepeihez való viszonyát jellemzi.
Ez az a tér, ahonnan ki kellene találni.
Ehhez nagyon nagy léptékű térképen is csak egy arasznyit kell kelet felé haladnunk. Ekkor történetesen az ING bank székházához jutunk. Ha itt találunk egy kávézót, vagy visszamegyünk a Szabadság térre, ahol szerencsére már az is van, hát bámulkozzunk csak el egész politikai beszédmódunk anarchiáján. Azon, hogy létezik-e talapzat a valóságban e bezárt őrjöngéshez? Normális-e, hogy úgy tűnik fel, mintha itt nem lehetne elférni, s az ország egyik (gondolati) fele csak akkor juthatna oxigénhez, ha kiszívja azt a másik tüdejéből.
Mintha itt élet vagy halál, pogány vagy keresztény szinten kellene választani a globális nemzetnyelő fenevad-világ, vagy a bezárkózó, arany(záp)tojást tojó nemzetiszínű tyúk között. Mintha merő történelmi-néprajzi maradványként beszélne azonos szavakkal és nyelvtani szabályok szerint az ország két fele.
Miközben vannak hidak, felüljárók.
Példa erre a legdurvább indulatokat kiváltó egészségügyi átalakítás egy mellékága. A kormány piaci szereplőket, netán biztosítókat vonna be, hogy végre szabályok közé terelje a feudális lét minden nagyszerű elkötelezettségével és a tisztes egyenlőség iránti pazarló közömbösségével áldott-vert rendszert. A másik oldal lényegében csak gyilkosoknak nevezi az átalakítókat. Ahogy általában: politikai credója a globalizációs folyamatoktól való kímélése az országnak, de különösen a humán szférának.
Ehhez képest hathat üdítően, ha például áttekintjük a Fidesz legradikálisabb egészségpolitikusa, Mikola István vagyonbevallását (ahogyan azt a Magyarországi Biztosító Társaságok Szövetsége honlapján is találjuk). Ekkor kiderül, hogy van egy 4 milliós Universal-életbiztosítása, egy 8 milliós aktuális értékű Indián Nyara - a politikus az ING partnere tehát. Ez a bank viszont tipikusan nem a magyar gazdavilág vagy a városi kis- és középvállalkozás tőkeellátását biztosítja, és könnyen meglehet, hogy beszáll majd a több-biztosítós magyar egészségügyi finanszírozásba is. Mikola - és a magyar közélet jobb- és baloldali szereplőinek igen nagy része - megtakarításait, jövője nyugalmát nem a hazai gazdasági folyamatokra, hanem a globalizált világgazdaság ágensére bízza. Az ING azt ígéri, hogy a pénzt európai magas osztalékú részvényekbe, az USA és Japán legmegbízhatóbb, legjelentősebb tőkeerejű vállalataiba fekteti. Mikola ezt köszöni szépen, elfogadja. Vele megy Kiss Péter kancelláriaminiszter, Veress János pénzügyminiszter is, de ahogy nézem, Áder János is. A nagyon kemény Kövér Lászlónak egyenesen négy életbiztosítása van.
Meglehet, a politikai ösztön durván szembefordítja egymással az embereket, az életösztön viszont csak azonos megoldások felé tereli.
Körülbelül ez lehet az ezerszáz éves megmaradás titka, egyben annak a rejtélynek is a feloldása, hogy miért nem vagyunk képesek elférni egymás mellett a Szabadság terén.
Hogy miért csak válaszai vannak mindenkinek, s miért nincsenek kérdései.
Arról, hogy mit gondolunk mi arról a világról, amelyben a tőkének minden szabadsága megvan ahhoz, hogy megforgassa maga alatt a földgolyót, s kontinensek között szökelljen. Otthagyja a munkát, ahol már sok gondja van vele, hogy kivigye - most éppen Indiába, Kínába - új, százmilliós munkaerőpiacokra. Aki itt marad, ha be tud lépni a harmadik világ munkaerejét alkalmazók kvalifikált csapatába, egy életen át a fedélzeten hajózhat, ha nem, akkor egyre inkább elveszíti az esélyét arra is, hogy a gépházban dolgozzon. Érvényes-e egy ilyen világban egy országon belül a munka/tőke kettősségben fogant bal-jobb megoszlás, vagy már csak a (nagyon is fontos) történelmi reflexek mozdulnak bennük? Örülhetünk-e mi annak, ha Kínában, Indiában tömegek jönnek ki a szegénységből, akár azáltal is, hogy itt nehezebb egyszerű munkát találni? Egyáltalán, van-e viszonyunk ehhez a jelenségvilághoz? Mennek a hatalmas óceánjárók, de egyre többen maradunk itt a szárazföldön azzal az egyetlen eséllyel, hogy az egymásnak szolgáltató iparban találhatunk értelmet. Meg tudjuk-e mindezt oldani úgy, hogy a privát társtalanság és a közéleti ellenségeskedés kultúrája jelöli ki a mozgástereinket?
