Miért is tették volna? A globalizáció valóban egységesít, s ami működik - ha működik - Magyarországon, az nyilván beválik Spanyolországban vagy Németországban (Ich bin doch nicht blöd), vagy Hollandiában (Ik ben toch niet gek).

Mert, ugye, hiába beszélnek csaknem annyi nyelven az unióban, mint ahány ország csatlakozott a közösséghez, mintha kezdenénk egy nyelvet használni csupán. Legelsősorban a fogyasztásét. Ugyanazok a márkák kelletik magukat mindenütt, s mindenhol ugyanúgy ejtik ki a nevüket. Aztán a brüsszeli bürokrácia nyelve is terjed, meg az angol gazdasági szakzsargon. Mintha a közös nyelv kulcsszavai már meg is születtek volna, tanulás nélkül is tudjuk őket. Mert, ugye, yo no soy tonto.

A dél-spanyol tengerpart földrajzi szépségével vonz, ám a parton az amerikai gyorséttermek sora, az alacsony árakkal kérkedő német élelmiszeráruház-lánc az előre csomagolt joghurtjaival és virslijeivel sokkal inkább idézi "a hazai ízeket és kínálatot". Abban sem lehetünk biztosak, hogy amit eredeti andalúz termékként, ételként, szokásként hirdetnek, valóban az-e. Vagy globális hatásra átformált változat, ami tetszhet britnek, németnek, hollandnak, orosznak, magyarnak. Egyszóval a turistáknak, akik a helyi varázsra vágynak, de helyette tömegcuccokat, tömegszolgáltatást kapnak. Állhatnak a hosszú sorokban a múzeumok előtt, bejuthatnak a féltve őrzött palotákba egy röpke félórára, vagy élvezhetik a szórakozató parkok egyenlátványosságait.

A tévékből is ugyanazok a reklámok áradnak, spanyolul, meg - a kábelnek hála - németül, angolul és olaszul. Érthetőek, hiszen magyarul is unjuk már őket. De a műsorok is azonosak. A licencek jóvoltából egyen-műsorvezetők teszik fel az egyenkérdéseket az egyenjátékosoknak, s osztják ki az egyennyereményeket.

Pedig ha létezik látnivalókban gazdag része Európának, az valóban Andalúzia. De a csoda élményéből elvesz a nemzetközi idegenforgalmi ipar erőlködése. A turistákra leselkedő árusok, taxisok, kocsisok, a pénznyelő automataként is működtetett múzeumok és székesegyházak, az idegenvezetővel az élükön loholó csoportok. Európa bármely nagyvárosában ez a kép fogad. Mindezt csak tetézi, ahogy La Linea főutcájának végén jobbra fordulunk, s a nagy kapu alatt átsétálunk Gibraltárra. A kereszteződés spanyol oldalán az M betűs gyorsétterem vigyázza a forgalmat, hogy el ne feledkezzünk róla, az európai egység gondolata nem idegen az amerikai törekvésektől, s minden angol-spanyol történelmi rivalizálás ellenére azért a hamburger az hamburger, a Cola meg Cola a határ mindkét oldalán. Ettől még a spanyol éttermek ugyanúgy büszkék a paellára, mint a magyarok a gulyásra - hol ehetnénk egy igazit? -, a Szikla tövében pedig a brit konyhaművészet olyan remekeivel csábítják a lődörgő bámészkodókat, mint a hal sült krumplival, ismertebb nevén fish and chips.

Vajon ad-e reményt Andalúzia arra, hogy megleljük a kiskaput a globális világ határain, s legalább időlegesen kilépjünk belőle? Elvégre évszázadokkal ezelőtt itt kultúrák csaptak össze, civilizációk ütköztek meg egymással, miután jól összekeveredtek. Nos, nem tudom, tanulságul szolgál-e, kis ország polgára számára követendő példa lehet-e, de mégis. A spanyolok spanyolul beszélnek. Még a fogyasztási szokásokra és a közös bürokráciára támaszkodó, alakuló nyelvet sem értik. A hajdani nyelvórákon szerzett tudás felfrissül itt, a helybéliekkel kibontakozó kommunikáció az utazás varázsából is visszahoz valamit, és bizakodással tölt el, hogy a globális burok alatt azért élnek még a tanulmányozásra érdemes helyi szokások. Mert, ugye, yo no soy tonto.

A hamburger az hamburger a Szikla tövében is