New York kertvárosában, Long Islanden születtél, ott jártál iskolába, és semmilyen kapcsolatod nem volt se a musicalvilággal, se Hollywooddal. Hogyan kaptad meg a Hairspray főszerepét?

Életem álma volt, hogy eljátsszam ezt a szerepet. Mikor fölfedeztem az interneten, hogy országosan keresik Tracy Turnbladot a filmhez, csináltattam magamról egy videót. Mivel fogalmam se volt, hogy a filmvilág hogy működik, a borítékra csak azt írtam, New Line Cinema, és el is keveredett a csomag, ahogy kell. Piszok nagy mázlim volt, hogy pont egy jóindulatú asszisztensnél landolt, aki nem dobta ki a szemétbe, hanem megnézte, odaadta a főnökének, az meg továbbította a casting direktoroknak. Őt hónapig tartott a válogatás, bekerültem az utolsó szórásba, megcsináltuk a próbafelvételt, aztán jó nagy csönd lett. Egy szép nap fölhívott egy stáb a fagyizóban, ahol minden délután a suli mellett mértem a gombócokat, hogy forgatnának egy kis háttéranyagot a filmből készülő DVD-hez, mert én vagyok az egyik lány a négyből, aki esélyes a szerepre. Mondtam, persze, jöjjenek csak nyugodtan. Jöttek is, és amíg ott tüsténkedtem a pult mögött, Adam Shankman, a rendező beszólt, hogy Nikki, akkor most csinálj magadnak egy jó nagy fagyit habbal, mert te leszel Tracy Turnblad. Örömömben majdnem elájultam, aztán jól telebőgtem a fagyimat.

Nem sok ilyen rendes, lelkiismeretes asszisztensről hallottam Hollywoodban...

És képzeld, még nem is találkoztam vele! De hogy meghívom vacsorázni, az biztos.

Bőgés után jött a következő sokk: Travolta. Gondolom, elég, ha ennyit mondok?

Mondanom se kell, amióta az eszemet tudom, imádom, de mióta együtt dolgoztunk, még sokkal jobban. John fantasztikus színész, az öszszes filmjét rongyosra néztem. Például a Grease-t. Most meg az anyámat játssza. Egy félig-meddig kamasznak a legfontosabb ember a világon az anyja, ráadásul nekem tényleg a legeslegfontosabb, mert az én anyukám a világot kiforgatná a sarkából, hogy sikerüljön az álmom. Soha, de soha még csak föl sem merült, hogy megkérdőjelezze, amit akarok. Legnagyobb meglepetésemre John, mint színész kismiska ahhoz képest, amilyen szülő és ember!

A párhuzam közted és Tracy között legalább ennyire megkönnyíthette a dolgodat. Vagy kíméletesebb kamaszkorod volt?

Kamasznak lenni se az életben nem könnyű, se a filmvásznon. A suliban a legtöbb lány piszkafa, világos, hogy egész életemben kiközösítettek. Töpszli vagyok, dagi, elsőtől fogva csúfoltak. Nem tudsz olyan gúnynevet mondani, amit ne húztak volna rám. De sose törtem le, mert a szüleimtől csak azt hallottam, hogy én vagyok a legeslegszebb királykisasszony a világon. Életemben először akkor vettem komolyan a csúfolódást, mikor Michelle Pfeiffer végigmért, és ahogy a szerepe kívánta, elmondott mindennek: ilyen alakkal, ilyen méretekkel semmi keresnivalóm a show világában.

Most már nyugodtan az orrára húzhatod azoknak is, akik annak idején gúnyolódtak rajtad és nem hittek neked.

A legnemesebb elégtétel az lesz, ha megnézik a filmet és látják, hogy nem véletlenül hajtogattam örök életemben, hogy a tánc meg az ének a mindenem. Talán nem szerénytelenség, ha most azt mondom, szeretném továbbra is ezt csinálni, és nemcsak a saját, hanem a nézők örömére is. Közben elkezdtem komponálni, a mozgássérültek olimpiájával is kapcsolatba kerültem a mi kisvárosunkban, és most már országos szinten dolgozom velük. Ha lehet, minden megmozdulásukon ott vagyok és éneklek nekik.

Elég sok világsztárral beszélgettem már, de nagyon kevésnek van annyi egészséges önbizalma, mint neked, a kezdőnek.

Pedig senki nem tanított meg, hogy kezeljem a médiát, csak figyeltem, John, Michelle és Christopher Walken hogyan csinálja. Ennél jobb iskolát nem tudok.

Mégiscsak ez az első hollywoodi tapasztalatod. Ilyennek képzelted a filmfővárost?

Amit a magazinokban olvastam, meg a tévében láttam, az szóról szóra igaz! És most, hogy itt vagyok a kellős közepén, csak csipkedem magam. Limuzin, sminkes, fodrász, mindenki a gondolataimat lesi. Egy életre szóló élmény, ugyanakkor pontosan tudom, hogy a csillogás káprázatos, amíg tart, de a valódi teljesítményt nem ezzel mérik.

Úgy hírlik, azzal nyerted meg a producereket és a rendezőt, hogy a többi lány rettenetesen gátlásos volt a kövérsége miatt. Igaz ez?

Engem nem zavart, mert már hozzászoktam, hogy a mai világban egy lány nem lehet elég sovány és elég magas. De úgy vagyok vele, hogy senki nem tökéletes. Ki ilyen, ki olyan, unalmas is volna, ha mind hibátlanok lennénk. Miután megkaptam a szerepet, napi nyolc órát gyakoroltam a táncot, a végén már a rendező könyörgött, hogy hagyjam abba, mert nyolc kilót fogytam. Hízásra fogtak! Én meg csak jókat vigyorogtam, hogy muszáj sajtos makarónival tömni magamat a táncedzések között. Sose legyen rosszabb, nem igaz?

Travolta mindig verhetetlen volt a táncban, de most dagiruhában, ráadásul női jelmezben táncolt. Ebben vagy e nélkül gyakoroltatok?

Egy darabig próbaruhában, de mikor fölvette a túlsúlyt és a szoknyát, már nem John és Nikky táncolt, hanem Edna és Tracy. És nem 2006-ban, hanem 1962-ben.

Tracy nem ismer lehetetlent akkor sem, amikor kiszemeli és megszerzi magának a legjobb srácot. Te is ilyen rámenős vagy?

Leszek, ha kell. De egyelőre a karrierem a fontos, hogy a lehető legjobb filmeket csináljam. Meg aztán még bőven van időm, mert tizennyolc éves vagyok, hova siessek? A világ tele van érdekes, izgalmas srácokkal, és majd csak eljön az a jókedvű, helyes, jó humorú fiú, akinek pont én vagyok a gyöngéje.

Voltál azóta abban a fagyizóban?

Igen is, nem is. Idén fordult elő először a film sajtókampánya miatt, hogy nem voltam otthon apák napján, és fölhívtam a fagylaltozóban a barátaimat, hogy csináljanak egy csudaszép tortát, és szállítsák le az apukámnak.

Los Angeles, 2007. augusztus