Hitchcock mellényzsebéből
Furcsa, hogy ugyanaz jut az emberek eszébe: utó-Hitchcock, még csak nem is nagyon takargatva, hogy ki a példakép. Antal Nimród amerikai filmjében a Pszichót gyártotta újra, kis szexuális filmperverzióval megfűszerezve, D. J. Caruso a Disturbiában a Hátsó ablakot filmesítette meg, csak lábtörés helyett a házi őrizet elektronikája kényszeríti a hőst kukkolásra. Az embernek az az érzése, hogy elfogyott az összes filmes ötlet, csak az nem világos, hogy az ifjú rendezők mire gondolnak: ezt még megcsinálom, és akkor jöhet az igazi, a nagy film, amiért ezt a pályát választottam, vagy ez már az illúziók szélnek eresztése, valamiből élni kell, te ekével, te kalapáccsal, tollal, én színészekkel, kamerával.
Azonos fajsúlyú film az Elhagyott szoba és a Disturbia, a lényegük az értelmetlen ijesztgetés és borzongatás, de mindkét film kicsit nagyobbat szeretne meríteni, így aztán a film szenvedő hősei már szenvedve kezdenek bele a történetükbe. Az Elhagyott szoba házaspárja válni készül, mert nem tudja földolgozni gyermeke halálát, a Disturbia gyerekhőse az apja halálát senyvedi, azért egy erős jobb kezes ütést mér a spanyoltanára szemére. Antal Nimród filmje attól erőtlenebb, hogy a színésze gyengébb: rossz nézni, ahogy Luke Wilson semmit nem tud kitalálni arra, hogy a fáradtságát érzékeltesse, mint hogy meggyőződés nélkül törölgeti és nyomkodja a szemét. És rossz nézni, hogy a rendező mennyiszer használja föl ezt a gesztust. Rossz nézni azt is, ahogy őskori filmes fogásokkal élnek, és a nőket csak függöny mögött bántalmazzák, ne kelljen már az arcon csattannia a pofonnak. Igaz, cserébe majdnem a semmiből megkapjuk Frank Whaleyt, aki tökéletes nyomasztó-ember, kicsi és félelmetes, fenomenális arcjátékkal.
A Disturbia bevált színészekkel áll elő, gonosz hőse az Anthony Hopkinsra emlékeztető, de annál brutálisabb alkatú David Morse, pozitív hőse a másfél hónapja a Tranformersben már ügyesnek bizonyult Shia LaBeouf, aki azóta már az Indiana Jones negyedik részében forgat, a mama pedig a lábvastagságát egyre bővebb nadrágokkal takargató Carrie-Anne Moss. Panasz nem lehet rájuk, nincs is.
De ez az egész világ, amit mutatnak, furcsa és hamis. Nem azért, mert a szomszédba ritkán költözik kéjgyilkos, és elég nehézkes olyan elhagyott úton lerobbanni az autóval, ahol szadista kibelezők várják az embert a közeli szállodai szobában, hanem mert folyton meg akarják oldani a helyzetet. És semmi jobb ötletük nincs a világ borzalmassága ellen, mint a család. Újra egymásra kell találni, fiúnak az anyja kezét fogni, hitvesnek a hitvesét, és akkor még a halottak is föltámadnak. Pont ebben különböznek a mestertől. Hitchcock utolsó jelenetében a koponya mosolya rákopírozódik az emberi arcra, és ebből tudjuk, hogy a világban a rossz az nem véletlenül kerül oda, nem megszüntethető és nem kiküszöbölhető elmegyógyintézetekkel és börtönökkel. Itt meg néhány lövés vagy hasba szúrás helyreállítja a világrendet, megöleljük, megcsókoljuk egymást. Aztán otthon vár apuci nejlonharisnyában, és lóbálja a szekercét.
