A black lady nagyot sóhajt, becsukja a szemét, majd három apró szökkenéssel végül csak túljut a pocsolyán. Hosszú szárú, vastag talpú bakancs van rajta, amivel még mocsárba is gázolhatna, nemhogy ebbe a kis sárba, de hát ez az egész Sziget-érzés lényege. Itt még vad külsővel is ér gyávának lenni.

Tizenöt éve követem, nézem, élem a Szigetet. Minden változásával együtt. Az örömfesztiválból kőkemény üzleti vállalkozásba átmenetben zsörtölődtem vele én is, persze. Mert voltak azért pillanatok, amikor nem egészen lehetett tudni, merre is tart.

Amikor például a multicégek és lakkcipős menedzserek próbálták a képükre formálni.

Amikor a politika felhasználta, és majdnem maga alá gyűrte.

Esküszöm, figyeltem, mégsem kaptam el aztán a pillanatot. Nem tudom a titkot. De a multicégek végül háttérbe húzódó, szórakoztató kiszolgálóvá váltak, pöttyös alsónadrágot osztanak, embereket mosnak, csokifürdőt rendeznek.

A menedzserek beszereztek maguknak bakancsot, a magamutogató politikusok meg távol maradtak - aki netán mégis "kitért" közülük, bírt civil lenni, és együtt sörözött punkokkal.

A kint lenni jó érzésen túl ez talán a legfantasztikusabb abban, amit a Sziget elért. Kapunkon belül egy hétig kipróbálhatod magad őszintének. Úgy öltözöl, úgy viselkedsz, úgy beszélsz, ahogy szeretnél, nem pedig úgy, ahogy azt az év másik 51 hetében elvárják tőled, elvárod magadtól.

És fura dolog ez az őszinteség, mert abban a pillanatban, hogy valaki megmutatja magát, képes elfogadni a többieket is. Bakanccsal, kövéren, gazdagnak vagy részegnek.

Fehérnek. Feketének. Meg szürkének is.

Az irány tehát nekem alapvetően tetszik. Európában Sziget-arcunk lett - csendben jegyzem csak meg -, kicsit tán csinosabb is, mint amit időnként megérdemlünk.

Nagyjából ez tehát az első 15 év mérlege - a gyerekem meg épp 15 éves, együtt nőtt fel a Szigettel. Az idén először járta már maga a fesztivált. Ősszigetezőként is mindig azt hittem, iszonyúan fogok majd izgulni, ha eljön ez a pillanat, és most tessék, egészen természetesnek tűnik. Azt szoktam mondani neki, amit régi kedvenc könyvemben (Arthur Ransome: Fecskék és fruskák) a tengerész apa táviratoz haza messzi földről, amikor a gyerekei egyedül szeretnének elindulni vitorlázni egy tavon: Belefulladnak, ha mulyák, stop.

Ha nem mulyák, úgysem fulladnak bele.