Talán egy finn filozófus mondta egyszer, hogy nem tudná megmondani, mi az, hogy elefánt, de ha szembejön vele, felismeri. Hát így vagyunk ezzel most már lassan négymillióan: nehezen beszélünk róla, de amikor az első napon feltesszük a karszalagot, s pár percre rá viszketni kezd alatta a bőr, amikor a Nagyszínpadról megcsap az első energiabomba, amikor először ölelgetünk egy ismeretlen ukrán arcot egy nagyon jó koncert után, vagy amikor mellékhatások nélkül keverünk öszsze utcaszínházat stand-up comedyvel, bűvészeket afrikai ritmusokkal, akkor már tévedhetetlenül tudjuk, ez csak a Hajógyári-szigeten történhet meg velünk, sehol másutt.

Jó, ám némileg felesleges kérdés, hogy mit is szerettek volna igazán az első Sziget szervezői, amikor '93-ban kétszáz koncertet, nyolcvan filmet és negyven színházi előadást tereltek egy helyre potom 26 millióból mindösszesen 43 ezer látogatónak. Talán csak egy feledésbe merült intézmény, a házibuli hangulatát szerették volna megidézni, a kilencvenes évekre átfazonírozni, hogy az új generációknak is legyen valamiféle közösségi élményük a tornaórák után. Azóta sokat változtunk mi is, és velünk alakult, erősödött a Sziget. Valahogy lett egy biztos pont ebben a besavanyodásra hajlamos - Uj Pétert idézve - rock and rolltalan országban, ahol cirka egy héten át egy nyelvet beszél a sznob menedzser és olcsó cigijével összebújó sehonnai. Vagy legalábbis ez az illúziónk. S mivel kevés ilyenünk van már, ezt nagyon meg kell becsülnünk.

Szóval, így jubilálunk, 370 ezer látogató körül, ami ugyan kevesebb, mint a tavalyi nézőszám, de ilyen viszonyok mellett ez is maga a csoda, hiszen ez a rongy időjárás még kormányokat is elmosna, nemhogy egy szabadtéri rendezvényt. Pedig nagyon készültek a szervezők, idén csak 760 milliót költöttek a nagy- és világszínpados sztárokra, kiszórták a menüből a nem oda illő magyar zenekarokat (bár az ott maradt Kispál és a Tankcsapda is meglehetősen enerváltan játszott a fő helyszínen), valamint majdnem ezerötszáz kulturális programmal várták a látogatókat. És megpróbálták felvenni a versenyt a sárral is, hét autó 386 köbméter homokot vitt ki, terített szét, kisebb tavakat szivatytyúztak le, de amit felszívtak innen, megjelent másutt: a sétányokon a nehéz kerekek bokáig dagasztották fel a földet. Mégis: ez csak a sajtónak hír, azoknak, akik az otthoni fotelből szörnyülködnek a sárban fetrengő, egymást mosdató szigetlakókon, odakint az eső után már fogadni lehetett, hogy mikor jelenik meg a pocsolya mellett az első vállalkozó kedvű sármániás. Merthogy ez van, folyamatosan fricskát kell mutatni. Nem, nem a szüleinknek, hiszen többnyire már ők is kint vannak, ha nem másra, akkor az LGT-dalokra törölgetik titokban a szemüket, hanem saját magunknak, kicentizett életünknek, hiszen már olyan kevés hely maradt, ahol szabadnak hazudhatjuk magunkat. Persze, ez sem igazi szabadság már, hiszen az "enyém az egész világ"-szerű kirohanások után szépen kézen fog a multi vagy a bank, és megmutatja, hogy igen, ez a szelet épp rád várt, csak vedd meg, tessék ez az én húsom, és az én vérem. A Sziget mindezek ellenére mégis több mint egy hangos butik, nem tudom, mivel több, de amikor egy skót vagy francia fickó némiképp eltorzult arccal dicséri a magyarok leleményét, hogy ide végre mertek álmodni valami nagyot, akkor tényleg elszorul bennem valami, nem a büszkeség, még csak nem is a hazaszeretet, hanem valami sírós elégedettség, hogy Puskás Öcsi után végre mi is letettünk valamit az asztalra.

És akkor karácsonyig megint emlékezni fogok a Manu Chao felhőtlen profizmusára, ahogy az áramszünet ellenére is ott folytatja, ahol abbahagyta. Arra, hogy a Faithless negyedszerre is alaposan megtáncoltatta a közönséget a legerősebb napon, hogy Ennio Marchetto a világ legviccesebb parodistája, bennem lesz a sátrakon doboló eső hangja a japán dobosokkal együtt, az Amsterdam Klezmer Band örömzenéje Dolák-Saly eredeti diavetítéseivel, mindez karácsonyig, mert azután már az újabb kiadásra gyűjtöm az erőt.

Mert nem lehet, hogy ne legyen folytatás.

Vége van