Major úr sugallata alapján úgy tűnhet, mintha megzsarolnának minket, szerencsétlen viharvert országot, akire hirtelen ráparancsoltak, hogy nyissa meg piacát.

A következő lépés talán a kenyai paprikából főzött lecsó rémképe lesz! Holott Magyarországnak is hosszú távú érdeke az európai mezőgazdasági rendszer átalakítása, és ez nem feltétlenül jár együtt a magyar termények visszaszorulásával, viszont feltétlenül együtt kell járnia a hazai agrárreformmal: a túltermelés visszaszorításával, az irracionális támogatási rendszer (s a vele együtt jelentkező „követelőzési spirál”) leépítésével, valamint a versenyképesség növelésével.

2008, illetve a világkereskedelmi szervezet következő tárgyalási fordulói többek között az európai agrárreformról fognak szólni, egy olyan struktúra szükségszerű átalakításáról, amely a világ egészére veszélyes, az öreg kontinens jövőjére nézve pedig kifejezetten önveszélyes. Az európai protekcionista agrártámogatási szisztémát, az úgynevezett közös agrárpolitikát (KAP) haladéktalanul át kell alakítani.

Annak ellenére, hogy az elfogadott európai költségvetés miatt 2014-ig nehéz lesz „feltörni” a rendszert, amely Európa versenyképességének legfőbb gátja és a világkereskedelemben jelenleg érvényesülő egyik legfőbb igazságtalanság forrása.

A reformot egyedül a WTO, a józan belátás és a kompromisszumra hajlandó európai államok kényszeríthetik ki. Óriási lehetőséget szalaszt el az unió, ha néhány tagja (különösen Franciaország) önző és rövid távú érdeke szerint (nem) dönt.

Tegyük hozzá, a lengyelek és a mi kormányunk is támogatja a franciák által évekkel ezelőtt kialkudott rendszer fenntartását, amely mindannyiunk zsebére megy, és mesterségesen életben tart egy világpiaci értelemben halálosan beteg szisztémát.

Miért mondhatjuk, hogy végzetes hiba volna fenntartani ezt az irracionális rendszert?

1. A KAP jelenlegi formájában fenntartja a mérhetetlenül költséges, indokolatlan és hosszabb távon biztosan tarthatatlan túltermelést, ezáltal függőségre, kiszolgáltatottságra szocializálja azokat a tömegeket, amelyek megélhetésüket hagyományosan a földművelésre alapozzák.

Ezzel Európa intézményrendszere a feudális mintázatokat konzerválja, ahelyett hogy a változásra, a mobilizációra, az alternatív munkahelyek (öko-biotermelés, szolgáltatóipar, távmunka, infokommunikáció, turizmus stb.) kifejlesztésére, az archaikus életmódminták átformálására ösztönözné a vidéken élő lakosságot. Elsősorban a gabonáról, a kukoricáról, a cukornádról, a gyapotról,  a dohányról és egyéb olyan termények túltermeléséről van szó, amelyekből hatalmas világpiaci túlkínálat van, s amelyeket csak  a világpiaci ár többszöröséért lehet megtermelni egész Európában.

Ennek a veszteségnek a kompenzálására megy el az uniós büdzsé közel fele, miközben a töredéknyi költséggel előállított afrikai gabona vagy kukorica százmilliók életét menthetné meg, árcsökkenést eredményezhetne, az unió költségvetésének átcsoportosítása pedig a hosszú távú európai versenyképességet szolgálhatná.

2. A KAP az EU teljes költségvetésének 44 százalékát teszi ki, de ez a hatalmas öszszeg nem a kis gazdákhoz kerül, hanem az érintettek körének 10-15 százalékát kitevő leggazdagabb francia vagy spanyol nagytermelőket és az agrobizniszben érdekelt nagyvállalkozókat gazdagítja tovább, tehát eredeti célját sem teljesíti. Miközben az agrárium Franciaország GDP-jének mindössze 2,7 százalékát adja és lakosságának kicsivel több mint 4 százalékát foglalkoztatja, ez az állam az aránytalanságok legfőbb haszonélvezője.

3. A KAP jelenlegi formájában bebetonozza az Észak és a Dél (a „fejlett” és a „fejlődő” világ) közötti súlyos egyenlőtlenséget, kereskedelmi aránytalanságot, fenntartja a világszegénységet, az éhínséget (elsősorban Afrikában), és az ENSZ millenniumi fejlesztési céljainak elérése ellen hat, hiszen az úgynevezett „fejlődő” országok pontosan az importtarifák, védővámok és az európai termékek aránytalan exporttámogatása miatt nem tudnak kilábalni súlyos gazdasági és társadalmi problémáikból.

Nem érnek el külső piacokat, sőt a helyi farmereket nemegyszer saját hazájuk piacáról is leszorítja az Európából áramló „támogatott felesleg”. Az afrikai szegénységet nem segélyekkel, hanem a kereskedelmi esélyek szavatolásával lehet stabilan felszámolni. Ez az uniós fejlesztéspolitika (továbbá az ENSZ, a Világbank és az OECD) érvényben levő kötelezettségvállalása, amelyhez hazánknak is csatlakoznia kell, legalább a WTO következő dohai tárgyalási fordulóin.

4. A KAP jelenlegi formájában egyértelműen a lisszaboni célok, tehát a versenyképesség, a kutatás-fejlesztés, a jövőorientált gazdaságpolitika és a fenntartható, környezetbarát ipar ellenében hat. A KAP a jövő Európáját megalapozó, a Japánnal vagy az USA-val szembeni versenyképesség szempontjából életbe vágó kutatás-fejlesztéstől, a fenntarthatóságot szavatoló környezettudatos technológiafejlesztéstől (például a megújuló energiaforrásoktól), az innovatív tudományos kutatásoktól, a hosszú távú infrastrukturális befektetésektől von el irdatlan összeget, évi 55 milliárd eurót.

A fenti négy érv közül egy is elegendő lehetne a józan belátáshoz. Reméljük, hogy előbb-utóbb a Major úr vezette magyar WTO-delegáció és a demagógiára amúgy fogékony hazai agrárszereplők is eljutnak idáig.

A szerző az Anthropolis Egyesület munkatársa