Aztán volt egy hosszabb, ám intellektuálisan meglehetősen terméketlen időszaka, amikor a német konzervatív unióban (CDU-CSU) vélte felfedezni legközelebbi ideológiai rokonait. Majd miután koalícióra léptek a szociáldemokratákkal, nem illettek többé a képbe, így őket is dobta. Egy feledésbe merült röpke kitérő erejéig az ellenzéki vezér még azt is mondta párszor, hogy az amerikai republikánus párt politikája áll a legközelebb az ő polgári értékrendjéhez. Csak éppen az nem volt egészen világos, hogy akkor most a balszéli libertariánusokra, a reagani neoliberális vonalat forszírozókra, vagy a keresztényfundamentalista szárnyra gondolt-e - hogy csak hármat említsünk a republikánus pártot alkotó 11 (!) igen különböző profilú platformból. Mindenestre a tengerentúli mormogások egészen idáig hallatszottak.

Orbán néhány hete ismét váltott, és - haladva a korszellemmel, egyben taktikusan kivárva a francia jobboldal győzelmét - Nicolas Sarkozyvel fedezett fel magában mély szellemi hasonlóságokat. Minthogy nincs az a fengsuj, amivel az idézett hagyományokat össze lehetne passzintani, összpontosítsunk csupán legutóbbi (talán ezúttal végleges) példaképre.

Illetve egyetlen, keveset elemzett bekezdésre, mely jól mutatja, hogy miféle torzulásokon is megy át egy üzenet, mire külhonból elér Orbán Viktor hallójárataiba. Szóval Orbán azt találta mondani elhíresült tusnádfürdői beszédében, hogy van neki egy elmélete. E szerint, ahogyan eddig haladtak a dolgok Európában, annak mostanára vége, mert új időszak van kezdődőben. ("Amely korszakot én 1968-tól eredeztetem" - hangzik egyébként a szó szerinti megfogalmazás. Külön felhívnám a figyelmet a személyes névmásra, kivált annak fényében, hogy e korszakolást speciel Sarkozy vezette be alig néhány héttel korábban. Lásd még ékeskedés és tollak.) Orbán szerint például tévúton járunk, ha a 68-asokkal tartva azt valljuk, hogy a "nemi identitás is egy kötelék, amitől jobb, ha az ember szabadul". Lefordítom a gyengébbek kedvéért: Orbán szerint melegnek lenni nem sikk. Sőt, tovább megy, azt is mondja még, hogy "ellentétes a teremtés rendjével" - továbbra is Sarkozyre való sűrű hivatkozások közepette. (Egyben Orbán ugyanitt kikérte magának azt is, hogy lehomofóbozzák, ha a családról merészel beszélni - ami igen alattomos csúsztatás ugyebár.)

Ezen a ponton idézném az idézettet. Kivételesen pontosan. Sarkozy az elnökválasztási kampányban ugyanis egészen konkrétan "sokkolónak" nevezte az egyház sztenderd felfogását, vagyis hogy bűnként tekint a homoszexuálisok szerelmére. A konzervatív francia elnök továbbá immáron támogatja az azonos neműek "életközösségéről" (is) szóló '99-es törvényt - igaz, nem volt mindig így -, sőt mostani kampányában a meleg pároknak adható jogok kibővítése mellett korteskedett. Sarkozy ugyan nem szeretné, ha házasságnak hívnák az ilyen kapcsolatokat, de még a gyermekvállalás igényéről is úgy nyilatkozott, hogy elvben "nem kifogásolható", és tanulmányozásra méltó. Ja, és többször mea culpázott nyilvánosan, amiért korábban nem ismerte fel ezen emberjogi kérdések valós természetét. (Ettől Sarkozy még ellentmondásos figura, bár messze nem annyira, mint amennyire otthoni ellenzéke láttatni szeretné őt. Legnagyobb hibája, hogy szereti nevén nevezni a dolgokat - de ez most mellékszál.)

Ennyit a modern konzervativizmusról meg Orbán Viktor szelektív hallásáról.

Elias Canetti klasszikusa jut eszembe erről: a haza legjobb definíciója a könyvtár. Értsd: aki nem olvas (mondjuk napisajtót) az csak ne akarjon nemzetmenteni. Pláne ne akarjon lendületből nekirontani az emberi jogok egyetemes, közösségszervező sziklatalapzatának, és kiváltképp ne úgy, hogy kiforgatja állítólagos elvrokona szavait. Különös bukét ad a fenti orbáni mondatoknak, hogy néhány héttel azután hangoztak el, hogy néhány szkinhed banda (ahogy Sarkozy oly bátran mondaná: a söpredék) vagy tucatnyi meleget brutálisan bántalmazott Budapest nyílt utcáin.

S ha már a könyvtárnál tartunk. Orbán Tusnádfürdőn (megint csak Sarkozyt plagizálva) a baloldal morális relativizmusa ellen is felemelte hangját. Hogy mindent a feje tetejére állítanak ezek a csúf ballibek, és a jó lassan már helyet cserélt a rosszal ebben a hiperliberális Európában. Kötelező olvasmányként ajánlanám Friedrich Nietzsche örökérvényű klasszikusát az értékek átértékeléséről, amelyben oly szellemesen, s közérthetően vezeti le, hogy a kereszténység tanításai miként erőszakolták meg az ember természetes ítéleteit. A házasélet remek móka - legyen mostantól bűn, és vezessünk be cölibátust. Az önmegtartóztatás kellemetlen - legyen mostantól erény és dicsőség. Frusztráljunk agyon mindenkit az örökös lelkiismeretfurdalás-terrorral, hogy aztán feloldozást ígérjünk nekik, s mi leszünk az ászok. Mindezt csipetnyi inkvizícióval meg boszorkányégetéssel megspékelve - a szeretet nevében. Dióhéjban ilyesmikről szól a könyv. Szóval a morális relativizmussal való dobálódzással is óvatosan kell bánni, kivált, ha az ember néptribun. Mert az emberek titkon tudják ám a házaséletről, hogy jó móka (fene a politikai korrektség virágnyelvébe! - ebben igaza van Orbánnak), s nem csupán a fajfenntartás rideg technológiája. Erre utal az is, hogy az unió lakosainak többsége ateista. Erről szól az új Európa - értékeljük akárhogy a diáklázadásokat.

Egyébként a kulturális relativizmus Orbán által oly gyakran kárhoztatott elmélete Franz Boas antropológustól ered, és abszolúte nem arról szól, hogy minden kultúra ugyanannyit érne, vagy hogy kellő magyarázgatással bármelyiket kihozhatjuk magasabb rendűnek. A kulturális relativista csupán annyit tesz, hogy nyitottan, nem csípőből ítélkezve közelít minden, általa még nem ismert közösséghez. Ettől még nem kell elfogadni, s pláne nem kell szeretni minden életformát, Boas csak az empátia fontosságára próbálta felhívni a figyelmünket, ha számunkra különös emberekkel találkozunk. Hogy is mondta Canetti...?

Bevallom, nyugtalanítónak találom, hogy Orbán Viktor félrehallott, vagy ami még rosszabb, tendenciózusan félremagyarázott pillérekre próbálja felépíteni saját képzeletbeli Magyarországát. Meg hogy össze-vissza dobálózik olyan kategóriákkal, amelyeket láthatóan nem ért. Még nyugtalanítóbb azonban, hogy mindezt az emberek legalantasabb ösztöneire apellálva teszi - mint amilyen a közös ellenségkép igénye és az irigység ("új arisztokrácia") vagy az előítélet. S nemcsak hogy a dölyfös mindentudás pózából kvázi-intellektuális hablattyal próbálja elkápráztatni híveit, de közben talán észre sem veszi, hogy szinte szóról szóra mondja vissza a régi receptet. Beszélj
a nemzetről úgy, mint amely kizsigerelt, végveszélyben van, és agonizál. Okold mindezért a parttalan szabadosságot, a multikulturalizmust, az individualizmus önpusztító kultuszát, meg egy szűk réteg nyerészkedését a köz javain. Ígérd a rend helyreállítását, a közösségi érzés reneszánszát és egy új korszak kezdetét - amelynek egyetlen feltétele az összefogás a közös célért. Keress egy ellenségképet, amely képes szimbolizálni az önzést és az elfajzott liberális demokráciát, s már készen is vagy. Ez volna Roger Griffin világszerte gyakran idézett listája a fasiszta beszédmód ismérveiről.

Két eset lehetséges. Orbán Viktor nem olvasta, csak úgy jön belőle. Vagy ismeri a könyvet - elvégre járt Oxfordban. Nem tudom, melyik a rosszabb. Azt viszont tudom, hogy mit mondott pár éve a Jobbik Magyarországért Mozgalomról. Hogy "bátorító szeretettel nézi, amit csinálnak", meg hogy "becsületes, rendes, a nemzeti érdekek iránt elkötelezett, az élet mélyebb értelmét kereső fiatalokról van szó". Aztán a legutóbbi önkormányzati választásokon bő kéttucatnyi képviselő szerzett mandátumot a Fidesz és a Jobbik összefogása eredményeként. Ekkor a Jobbik cigánybűnözés elleni "programja" már közismert volt, igaz, a melegfelvonulás megdobálása még nem történt meg. Aztán "az élet mélyebb értelmét kereső fiatalok" bejelentették, hogy ún. Magyar Gárdát hoznak létre, hogy megvédjék a hont, ha úgy adódik. De nem ám puszta kézzel. Fel is fegyverkeznek, lőgyakorlatokat is tartanak. Mindezt fekete egyenruhában, árpádsávos kiegészítőkkel. (Állítólag a fekete szín tetszik nekik, és igen tisztelik az Árpád-házi királyokat.) Aztán a Fidesz sokadszori felszólításra kelletlenül bejelentette, hogy a maga részéről nincs érdemi mondanivalója a Magyar Gárdáról, virágozzék minden virág, ez nem a politika dolga. (Orbán Viktor a kisebbségek iránti érzékenységgel hadilábon áll ugyan, ám érdekes módon ennek a pár száz agyament újnácinak az érzelmeit sosem bántaná meg. Különös.)

Közben a kormánypártok és az MDF megdöbbenéssel ítélték el a félkatonai szerveződést, dacára a Fidesz-közeli napilap cikkének, amely kristálytiszta logikával levezette, hogy az MSZP-közeli, s nem mellesleg a "világ nagy gyémánttőzsdéit is védő", továbbá "izraeli gyökerű" In-Kal Security biztonsági cég emberei is fekete egyenruhát viselnek - szóval nincs mitől félni. A Munkáspárt ennek ellenére a Magyar Gárda betiltását kezdeményezte (sikertelenül), a Mazsihisz pedig aggodalmának adott hangot, bár egyben biztatónak is értékelte, hogy a "polgári szövetség" két pártja kivételével a parlamenti erők elhatárolódtak a felfegyverkezett, fasiszta időket idéző küllemű és eszmeiségű csapattól.

Persze, tudom. Csak belemagyarázás, hisztéria, meg riogatás. Nem is érvelek, mert minek. Aki nem érti, nem is fogja. Inkább olvasok tovább. "Korunk termelte ki azt a különös, torz jelenséget, hogy az együgyűek tömeggyülekezete beteges elragadtatással ujjong az emberi jogok eltörlésén, amelyet valaki hangszórón hirdet az emelvényről." Thomas Mann írta. És az ország szégyene, hogy értjük miről beszélt.