Sártengerben csúszkáló, vigyorgó arcok, tarhonyás képű, Krisna-sátorban fetrengő menekültek és sátrukba ázottan igyekvő arcok fogadtak, mikor kiértem hajógyári-szigeti fesztiválunk második napjára. Az eső egy koncertet sem mosott el, csak minket, de ez speciel nem jelent gondot, ha épp a Chemical Brothers miatt kell sárban taposni.
GENTLEMAN & THE FAR EAST BAND
A délutáni órákban, mikor fejünk felé ért az az ominózus felhő, kezdetét vette a reggae matiné: A német reggae ikon Otto Tilmann aka Gentleman, és kicsiny társulata a Far East Band 2006-ban kétszer is (A38, és Sziget Nagyszínpad) bebizonyította embertelen lazasággal a hazai közönségnek, hogy kisujjból kirázzák a műfaj minden fontos zenei elemét, úgyhogy nem volt nagy kockázat ismét a nagyszínpadra helyezni őket. A különbség csupán annyi volt a múlt évhez képest, hogy most inverzben játszódtak le az időjárási viszonyok. Tavaly ugye már-már spirituális töltetet adott a reggae hatalmának a koncert elején - a borús, esős nap után először - kibukkanó napfény, most pedig jól megkaptuk a monszunt a negyedik-ötödik dal környékén. A keményvonalas reggae rajongók huszárosan állták sarat, sőt az elállni nem akaró esőben táncoló, szívét Jamaikában hordozó népséget talán még egy vulkánkitörés sem tudta volna eltántorítani a nagyszínpad árnyékából. Otto és barátai a viszontagságos körülmények ellenére szemrebbenés nélkül, maximális profizmussal vezényelték le a tavalyihoz képest jelentősen átalakított koncertet. Az igazi áttörést meghozó 2002-es Journey to Jah, és a hibátlan 2004-es Confidence dalait az elmúlt öt évben több százszor játszották, szinte az unalomig ismételve, így érthető, hogy a buli gerincét főleg a most megjelenő Another Intensity címet viselő nagylemez számai képezték. Bár mi az együttesel ellentétben, képtelenek vagyunk megunni az olyan dalokat, mint a Dem Gone, a Superior, vagy a Leave us alone, de mégis jó érzés tudni, hogy érdemes volt várni az új anyagra. Mert a banda egyre jobban össze van szokva, a megszólalás, a dalok, és a hangzás pofátlanul autentikus, így kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy jelen pillanatban a világ egyik legjobb reggae zenekara címre ez a fehér, német csávó és germán családja, a Far East Band pályázik.
Hogy mi változott egy nap után? Mindenből több lett. Még mindig érkeznek zsákokkal megpakolt emberek, még mindig épülnek a sátrak és még tart az asztalon ugrálós lendület. Én a kora délutáni hejehuja helyett inkább a Tarot labirintust választottam egy kellemes bolyongásra számítva, de mikor már tíz perce futkostam ide-oda, már közel jártam ahhoz, hogy áttörjek a vászon falakon.
A futást a kijárat után sem hagytam abban, siettem a
The Good, The Bad and The Queen nagyszínpados szösszenetére, akiktől sokat vártam, de keveset adtak. A
Blur illetve Gorillaz felelős Damon Albarn új produkcióját igazi gitárpop durranásként harangozták be, de a debütáló lemez nem sok vizet zavart, a koncerten pedig hiába a stílusos, keménykalapos megjelenés és a kedves tekintet végül csak arra tudtam koncentrálni, hogy nehogy lecsukódjon a szemem a programfüzet tanulmányozása közben.
Chemical Brothers
Majd mikor véget ért, furcsa volt látni a hirtelen változást az emberek tekintetében. A fotós árok környékén már dúlt a küzdelem, kint meg kíváncsi szemek lesték, mekkora pult épül a brit Chemical Brothers-nek. Új lemez, és tíz évnyi királyi pozíció a tánczene trónusán, elég indok volt arra, hogy itthon is hosszú évek óta vártuk a Szigetre a Tom Rowlands és Ed Simons alkotta duót. A program a legnagyobb slágerekre épült, felölelve az összes album anyagát, a hangot pedig ötletes vizuális elemek tették teljessé. Hol lézercsóvák pásztáztak a nézők sorai között, hol pedig egy hatalmas bohócfej szuggerált mindenkit a kivetítőkről. Csak a két potméter-csavargató mester maradt végig láthatatlan. A megszámlálhatatlan mennyiségű gép mögé rejtőztek, és csak a néha fel-fel lendülő kezeik jelezték, hogy még ott vannak.
A koncert után igazából már értelmetlennek találtam, hogy bármibe belehallgassak, mert úgyis csak gyengébb lehet a testvérek zenéjénél. Végül mégis elindultam a Party Aréna felé, hátha elkapom még a Plump DJs utolsó lemezcseréit, de mikor megláttam a sátorból ki-be folyó fénycsöveket lengető tömegét meggondoltam magam és visszavonultam, várva, hogy mit hoz a holnap.
Chemical Brothers: patinás régiség
