Kora délután értem ki, ami Sziget időszámításban még igencsak hajnali óráknak számít. Idillikus kép tárult elém, ahogy a mobil WC-k árnyékában józanodó arcokra pillantottam, vagy amikor a Duna parton sétálva elvetemült külföldi fürdőzőkre lettem figyelmes, amint épp a folyó vizébe hajolva próbálták elöblíteni edényeiket. Öt óra felé másztam be először a Sziget mélyébe és a Világzenei Nagyszínpad felé indultam, ahol épp a Japán Gocoo avatta fel a helyszínt. A 11 dobos idén járt először nálunk, de tradícionális taiko dob-produkciójukkal hamar visítva tomboló közönséget csaltak maguk elé.

A koncert után még egy ideig hallottam magamban a dobok lüktetését, ami legalább felspannolt és erőt adott a az utcai harcokhoz a hostess-ek ellen. Mire a Nagyszínpadhoz értem, sikerült teleaggatniuk matricákkal, karszalagokkal és kitűzőkkel, ezért fáradtan beleestem egy székbe és laza Quimby hallgatás közben erőt gyűjtöttem az est csöves Krisztusa, Manu Chao színpadra lépésére. A spanyol származású, de Franciaországban nevelkedő, világnak beszólogató José-Manuel Thomas Arthur Chao első, mondhatni családi vállalkozása, a Mano Negra feloszlása után szeptemberben már a negyedik Manu Chao szólólemez kiadására készül. A világ szeme rajta és hiába próbál tenni a hipersztárság ellen, ettől még csak jobban lehet szeretni. A jelszó „Csak semmi flanc!”,  és úgy játszotta végig zenekarával a műsoridőt, mintha nem is ezrek állnának előttük, hanem a haveroknak gitároznának tengerparton egy tűz körül. A koncertet kétszer szakította meg rejtélyes áramszünet, ami teljes sötétségbe borította a Nagyszínpad környékét, de időközben annyira erőssé vált a zenész-közönség kontaktus, hogy egymást hergelve mindenki túlélte a rövid intermezzókat és vállveregetve, gond nélkül belecsaphattak a soron következő számba. Dallamos melódiák és ugrálós, táncolós számok váltották egymást tökéletes egyensúlyban, professzionális gitárszólókkal megspékelve.

Mire vége lett, a por már ellepte tüdőmet, és a helyzet akkor sem javult, mikor a száraz port izzasztó pára váltotta a Wan2 sátorban, ahol már javában tartott a brit U.N.K.L.E. koncertje. A James LaVelle vezette csapat főleg a szigetlakók többségét alkotó külföldieket vonzotta, akik azért tudtak valamit. A rockos, house-os számok végig magas feszültségen tartották a táncoló tömeget, annak ellenére, hogy a színpadot magába fordulós,  komor elegancia uralta, amiből csak ritkán fordultak a nézők felé.

Az első nap közel ötvenezer embert vonzott a Hajógyári-sziget átmeneti városkájába, ahol még ha a por azt hiszi is, hogy ő az úr, mi nem hagyjuk, hogy így is legyen.

Mano Chao