A hét műtárgya (26)
A szívet marcangoló elvágyódás sarkallta a Nagy Lajos király útján álló üzlet tulajdonosát, hogy megfestesse e remek freskót.
Mint az képünkről minden kétséget kizáróan kiderül (ordít), az alkotó pontos útmutatást kapott, mit, hova, miért; így aztán itt nincs semmiféle absztrakció, a művész a maga naív eszközeivel végső soron egy realista tájképet ajándékozott szép lelkű megbízójának és főleg persze a szépre fogékony publikumnak, melynek most Kedves Olvasóink is részévé válhatnak.
A tulajdonos klottgatyás kölyökkorában rengetegszer felmászott a fatornyos faluja határában álló fára (az ajtótól balra), onnan csúzlizta a marokszedőnőket szecskával, istenem, de szép is volt, de az egyik nyáron darazsak bukkantak fel a lombok között, mint látható, építettek egy fészket és bucira csípték hősünket; a csúzli-korszaknak ezzel lőttek is.
Kicsit jobbra romantikus erdősáv látható, a hajdani nagy bújócskázások, gombászások színtere; a tulajdonos annyira ragaszkodott a részletekhez, hogy még az illegális tarvágásokat is megörökíttette: volt egy nagyon kemény tél, a faluban elfogyott a tüzelő, és a lakosok éjszakánként kénytelenek voltak hozzányúlni az állami erdőgazdaság féltve őrzött tulajdonához.
És ott van Mirci, a pompás almásderes kanca, a megrendelő legjobb barátja, akivel annyi, de annyi felejthetetlen órát töltött a dombokon, hol vágtatva, hol poroszkálva, hol lobogó hajjal, hol nem. Sajnos Mirci már nem él: elütötte egy kombájn.
És végül, nem messze a lótól ott áll a boltos kedves, kontyos szülőháza, amelynek kéményéből telente vidáman gomolygott a füst, részben az erdőgazdaságnak köszönhetően, részben nem. Ez a ház azért is fontos, mert egy szép májusi napon ide hozta a postás a levelet, hogy volna egy hercig kis épület a Nagy Lajos király útján, ahol boltot lehet nyitni, és az önkormányzanak semmi kifogása ellene, hogy kifessék, feltéve, ha szépen festik ki.
Sikerült.