Szinte lehetetlen elképzelni a mohácsi csatát. A huszonötezer magyar katonát, ahogy farkasszemet néz a csaknem kilencvenezer törökkel. A lovak nyerítését, a fém sűrű villanásait, a hangzavart, aztán az augusztusi melegben bomlásnak induló sokezernyi tetemet. Egyáltalán: a csatamezők általában nem sokat mondanak az ott lezajlott eseményekről. A muhi lapály vagy a pákozdi sík, emlékmű ide vagy oda, magáról a történésről szinte semmiféle információt nem ad.

Mohács azonban más. Aki először pillantja meg a történelmi emlékhelyet, már azon meglepődik, hogy a szokásos obeliszk plusz tábla helyett itt egy teljes épület- és szoboregyüttes idézi föl 1526. augusztus 29. sorsdöntő eseményeit. A csatamező 1968-ban megkezdett feltárása során ezen a területen több tömegsírt is találtak, s a felszínre került maradványok nyers pontossággal világították meg a harc és a megtorlás kíméletlenségét.

A Vadász György építész által megtervezett és 1976-ra elkészült emlékhely, habár szövevényes szimbolikus térbe helyezi az autentikus helyszínt, egyúttal emberi arcot is ad a tragikus eseményeknek. Kő Pál, Kiss Sándor, ifjabb Szabó István, Király József és ifjabb Sütő Béla szobrai tulajdonképpen elmesélik a sorsdöntő nap történetét, miközben a rendkívüli gondossággal megkomponált tér amellett, hogy történelmi kontextust teremt, a látogató hangulatára is erőteljes hatást gyakorol.

A hely akkor is megragadja az érkezőt, ha csak a zöld gyepből kinyúló sötét fafigurákat, az ösvények gyűrűit és a hadseregként sötétlő erdőt látja. Az egyes elemek szimbolikáját azonban külön magyarázat nélkül lehetetlen fölfejteni. Az ember sosem jönne rá, hogy a Pölöskei József díszkapuját alkotó 28 ezer fémszegecs az elesettek számára utal, s hogy a csatamezőhöz vezető fogadóépület közepén vizet lövellő kút rózsabimbója a három részre szakadt országra emlékeztet.

S persze az is kérdés, hogy a mai korban, amikor a könnyen dekódolható vizuális élmény rendszerint alapszolgáltatás, vajon mennyire képesek a látogatók a történelemkönyvek passzusaival összekapcsolni az itteni bonyolultabb látványvilágot. Tény, hogy az átriumot beborító poszterek a megértésben vajmi keveset segítenek: ma már talán nem is lehet elvárni valakitől, hogy a falról kiolvasson egy komplett Képes történelem kötetet.

Nem lehet véletlen, hogy a kezdeti évi százezerről mára mintegy tízezerre csökkent a nemzeti emlékhely látogatóinak száma. S bár a kezelő, a Duna-Dráva Nemzeti Park egy kitűnő információs térképpel is segíti az eligazodást, ennél nagyobb változtatásra van szükség ahhoz, hogy az emlékhelyet valóban vonzó idegenforgalmi célponttá tudják fejleszteni.

- A kulcsszó az élmény - mondja Horváthné Buchert Eszter igazgatóhelyettes, amikor vázolja, hogy két nagy ütemben képzelik el a munkát. Az első ütemben - ehhez 450 millió forintra lenne szükség, és 2010-re készülhetne el - a kegyeleti hely felújítását szeretnék elvégezni, és kialakítanának egy olyan kiállítóteret, amely a XXI. század eszközeivel és elvárásainak megfelelően mutatná be a történelmi előzményeket, magát a csatát és a szereplőket, illetve a különleges emlékhelyet is. A második ütemben pedig - nagyjából ugyanennyi ráfordítással, de immáron javarészt vállalkozói tőke felhasználásával - egy témaparkot építenének, amely átélhető, megtapasztalható, akár meg is ízlelhető módon varázsolná a látogatók elé a XVI. század világát.

Habár néhány évvel ezelőtt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is zászlajára tűzte a nemzeti emlékhelyek méltó megújítását, mindebből máig annyit tapasztaltak Mohácson, hogy 2004-ben 36 millió forint érkezett a legsürgetőbb munkákra. A képzőművészeti alkotások állapota azonban továbbra is katasztrofális. Most a nemzeti park a norvég alapban, illetve a regionális pályázatokban bízik. Mint mondják, a siker létszükséglet: komoly vész fenyegeti a mohácsi emlékhelyet.

A hely akkor is megragadja az érkezőt, ha csak a zöld gyepből kinyúló sötét fafigurákat, az ösvények gyűrűit és a hadseregként sötétlő erdőt látja